„3 negatív szó:
nincs
semmi
baj.”
/Fodor Ákos/
- Parancsolsz? – Meglepetésemben még sírni is elfelejtek,
nem vagyok biztos abban, hogy azt hallottam, amit hallani véltem. Mert hát az
ugye lehetetlen, nem igaz? Ugyan már, hiszen évek óta ismerem már Alexet,
kizárt, hogy ne tűnt volna fel… valami!
- Be kell ismernem, nem először látok ehhez hasonló
cukiságokat. – pöcköli meg a fülem, amitől ijedten összerezzenek. Nem szoktam
hozzá ahhoz, hogy rajtam kívül bárki is hozzájuk ér. – Régóta figyellek már,
Dami. A falka mindvégig ott volt mögötted, csak te sosem fordultál hátra.
- Te is… olyan vagy, mint én?
- Hát, bizonyos szempontból. – Zsebkendőt nyom a kezembe, és
miközben óvatosan megtörlöm a szemem, ő megpróbálja elmagyarázni nekem azt,
amit már én is sejtek. – Ugyan úgy, ahogy benned, úgy bennem sincs meg az
átalakuláshoz szükséges gén. A kettőnk közötti különbség csak az, hogy én még
átalakulni sem vagyok képes.
- Jared azt mondta, én vagyok az egyetlen félvér a falkában.
– sandítok rá. Jared hazudott volna? – Akkor hogy lehetséges, hogy te sem vagy
képes átváltozni?
- Nem csak a falkában, de az egész világon te vagy az
egyetlen félvér, akiről tudunk. Nekem mindkét szülőm vérmacska, csupán olyan
recesszív géneket hordoznak mindketten, ami megakadályozza, hogy átváltozzak. –
vonja meg a vállát, ám a szeme árulkodik a hangja helyett is. Fájdalmat okoz
neki, hogy ennyire különbözik a többiektől. Jobb pillanataimban valószínűleg
megsajnálnám, és talán összeszednék annyi bátorságot, hogy megpróbáljak lelket
önteni belé. De ez most a legkevésbé sem nevezhető jó pillanatnak.
Évek óta
tudja, hogy mi vagyok, látta, ahogy terrorizáltak az iskolában, és mégsem tett
semmit, még csak meg sem próbált kapcsolatba lépni velem. Ezek után pedig még
van képe a családom részének nevezni magát?!
- Dühös vagy. – motyogja tágra nyílt szemmel – Miért?
- Miért? – Eltátom a szám a kérdés hallatán. – Tudod Alex,
amikor még azt hittem rólad, hogy nem vagy más, csak egy pletykás csitri,
sokkal jobban kedveltelek, mint ebben a pillanatban. Komolyan nem érted, miért
vagyok dühös? Azért, mert van képed a családom részének nevezni magad azok
után, hogy évekig semmibe vettél!
- Nem tudtam, hogy közeledjek hozzád. – emeli fel a kezét
védekezően, de én már túlságosan is belemelegedtem ahhoz, hogy itt abbahagyjam.
– Megközelíthetetlennek tűntél, és én…
- Nagyszerű, ezt legalább már ismerem! – tettetett
vidámsággal összecsapom a tenyerem. – Én vagyok a hibás azért, mert te gyáva
vagy. Van még esetleg valami mondanivalód a számomra? Nincs? Kiváló!
Nem szándékozom megvárni, míg újabb idétlen kifogással áll
elő, egyszerűen hátat fordítok neki, és a fák közé vetem magam. Fogalmam sincs,
merre vezet az ösvény, amin elindulok, de a tudat, hogy egyre távolabb leszek a
lánytól, akiben már épp kezdtem megbízni, éppen elég nekem. El sem hiszem, hogy
egy pillanatig is bedőltem ennek a „tudom mi a magány” dumának. Hát honnan
tudná, mikor ő a családjában nőtt fel? Az ÉN családomban, miközben nekem senkim
nem volt?
Olyan eltökélten csörtetek előre, hogy észre sem veszem a
földből kiálló gyökeret, egészen addig, amíg bele nem akad a lábam. Arccal
előre az avarba esek, tenyeremmel próbálom tompítani a becsapódást. Apró, éles
kis kövecskék sértik fel az érzékeny bőrt, de én ezzel mit sem törődve kuporgok
egy fa tövében, mintha elbújhatnék a hatalmas törzse mögött. Leküzdöm a
késztetést, hogy elnyúljak, és ott maradjak, amíg ez az egész rémálom véget nem
ér, majd nem is törődve az iránnyal, tovább megyek. Mire egyet pislogok, már a
Vörös Jáspis előtt állok, ami a késői időpont miatt éppen virágkorát éli.
Gondolkodom azon, hogy bemegyek, és munkába állok, mint mindig, mikor nem
akarok gondolkodni, de a főnök biztos, hogy azonnal hazaküldene. Ráadásul nincs
rajtam a sapkám sem, csak a pulcsim rövidke kapucnija takarja a füleimet.
Összébb húzom magamon a vékony pulóvert, de a hideg még így is a csontomig
hatol.
- Mit keres egy fiatal lány ilyen későn egy bár előtt,
ráadásul pulóverben? – Az ismerős mély hang mögülem szólal meg, pontosan abban
a percben, hogy egy hatalmas, meleg szövetkabát borul a vállamra, és egy kéz
vastagon bebugyolál vele. Lehajtom a fejem, hogy szemrevételezzem az elegáns
ujjakat, amik megpihentek a karomon.
- Valahogy mindig te kapsz el, ha elesek, Basil.
- Hiszen nem is estél el.
- De igen – fordulok felé, de nem hátrálok el tőle, hiába
visít bennem minden ösztön. – És elég nagyot.
Oldalra biccenti a fejét, mintha nem értené, amit mondok, de
a szeme mindent elárul: pontosan tudja, hogy mire értettem. Némán kézen fog, és
elvezet a bártól, egy közeli kis kávézóba, ahol minden tiltakozásom ellenére
forró csokit és egy duplacsokis, karamellöntetes süteményt rendel nekem. Egy
radiátorhoz közeli kis kétszemélyes, meghitt asztalkához vezet. Tudom, hogy ő
is ugyanúgy észrevette a megvető pillantásokat, és az elharapott suttogásokat,
amik minket kísértek, mégsem kér meg, hogy vegyem le a kapucnim. Lehet, hogy
nincsenek nagy igényeim, de ezzel teljesen levesz a lábamról, de a csalódás
tüskéje még túlságosan szúr ahhoz, hogy újra effajta „bizalmi játékba” kezdjek.
Azt hiszem, ma tökéletesen kiderült, hogy mekkora hiba megbízni valakiben, aki
állítólag csak jót akar.
- El akarod mondani, vagy csináljunk úgy, mintha csak egy
hétköznapi pár lennénk, és semmiségekről legyen szó?
- Nem vagyok biztos benne, hogy egyáltalán beszélgetnünk
kéne.
- Ez most fájt. – mosolyog rám magabiztosan. Talán azt
hiszi, hogy viccelek? Úgy nézek én ki, mint aki olyan jó humorában van? – A végén
még azt fogom hinni, hogy nem kedvelsz.
- Most viccen kívül, Basil. – csóválom meg a fejem. A
pincérnő eközben kihozza a forrócsokit és a sütit, és leteszi Basil elé, aki,
rá sem nézve a szempilláit rebegtető pincérnőre, elém csúsztatja. Végigmérem a
lányt, aki még mindig mellettünk szobrozik, alkalomra várva, hogy szóba elegyedhessen
a velem szemben ülő fiúval. Hosszú, feketére lakkozott karmaival a
márványasztalon kopogtat, vékonyszálú barna haját pedig hátraveti, hogy
felfedje az alatta rejtőző névtáblát, amin a Chloé név szerepel egy mosolygó
babaarc kíséretében.
- Köszönjük – sandít fel rá Basil – de ennyi lesz.
- Flörtölni akart veled. – fonom az ujjaimat a bögre köré.
Jéghideg ujjaimat mintha ezernyi tűvel szurkálnák, ahogy hozzáérek a forró
pohárhoz, de ez legalább meggátol abban, hogy elmerengjek azon, miért is érzem
magam nyomorultabbul ettől a kis közjátéktól.
- Tudom – vonja meg a vállát – de engem egyáltalán nem
érdekel. Azt szeretném tudni, hogy miért vagy szomorú.
- Miből gondolod, hogy szomorú vagyok? – érdeklődöm nyeglén
a szemébe sem nézve, miközben életem legnagyobb kamuja készül elhagyni a számat
– Tökéletesen jól vagyok.
- Ne hazudj nekem, Damiana! Mondd azt, hogy nem akarsz róla
beszélni, vagy azt, hogy még nem bízol bennem, de ne hazudj! – Megrovó tekintetétől
az összes vér az arcomba tolul, és el sem hiszem, de tényleg elszégyellem
magam. Annyira hozzászoktam már, hogy igazából senkit nem érdekel a válasz,
hogy akaratlanul is hazugság jön ki a számon.
- Nem… nem szeretnék róla beszélni. – motyogom.
- Kóstold meg a sütit. – A hirtelen váltástól megzavarodva
pislogok rá, de bamba képemmel mit sem törődve az orromra koppint a kis villával,
majd egy falat süteményt a számhoz emel. – Na, mondd, hogy Á!
- Nem fogsz megetetni! – emelem fel a kezem védekezésképpen,
de még végig sem mondhatom, az édes falat már a számban is van. Mennyei ízorgia
robban a számban, a karamell, a tej- és étcsoki tökéletes ízharmóniája.
Önkéntelenül is lehunyom a szemem, és élvezem az ízeket, annak a tudatában,
hogy életemben most először és utoljára ízlelhetek ilyen finomságot. Soha nem
fogok tudni megfizetni egy ilyen süteményt.
- Látom, ízlik. – Továbbra is csukott szemmel bólintok, majd
mikor meghallom a villa csörömpölését, kinyitom a szám, Basil pedig újabb
falattal lepjen meg. – Mikor ettél utoljára süteményt?
- Az az igazság, hogy még nem ettem. – Az a kevés kis édesség,
amit megengedhettünk magunknak, az kimerült egy-két cukorkában, meg egy olcsó
bolti csokiban. Még csak meg sem közelítik ezt a csodát.
- Akkor azt hiszem, ebből rendszert kell csinálni. –
Kinyitom a szemem, hogy ránézhessek Basil arcára. Szemei nem tükröznek
megvetést vagy szánalmat, szimplán csak színtiszta elhatározást. Leteszi maga
elé az üres tányért (Nekem mindössze két falatnak tűnt, de pillanatok alatt
befaltam az egészet) és a válaszomra várva mered rám.
- Nem hozhatsz el mindig sütizni! Ezt te sem gondolhatod
komolyan.
- Már miért ne tehetném meg? – Olyan arrogánsan vonja fel a
szemöldökét, hogy az már-már szinte komikus. Előrébb hajolok, hogy
nyomatékosítsam a szavaimat, de közben vigyázok, hogy a kapucnim ne essen le.
- Miért tennéd meg?
- Mert meg akarom.
- Miért?
- Dami – nevet fel halkan – miért kellene megmagyaráznom,
hogy miért akarlak elhozni egy cukrászdába? Nyilván azért, hogy jobban
megismerjelek.
- Esküszöm, hogy nem értelek. – csóválom meg a fejem. Basil
ismét felnevet, majd ő is közelebb hajol hozzám. Pirulva gondolok bele, hogyan
is nézhetünk ki így, egymás felé hajolva, és nem csodálkoznék, ha valóban egy
párnak néznének minket, főleg nem az után, hogy Basil a kezéből etetett. Pedig ő
és én közel sem vagyunk egy kategóriába sorolhatók.
- Randevúk, Damiana. Azt szeretném, hogy többször is
találkozzunk. – Az állam lényegében a padlón koppan, amint kimondja az r betűs
szót.
Azért legyünk őszinték: Nem vagyok egy csúcskategóriás lány, aki követi a
trendet, meg nyolc kiló vakolatot kapar le magáról esténként, márpedig az olyan
felsőosztálybeliek, mint Basil, az ilyen lányokra buknak. Mindig.
- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne. – Az önbizalmam amúgy is
a béka feneke alatt csücsül, nem beszélve a családi teherről, ami szintén most
zuhant a nyakamba. Az hiányzik a legkevésbé, hogy még egy tízpontos srác is
lapátra tegyen.
- Van valakid? – szűkül össze a szeme. Problémákon kívül
nincsen nekem semmim se…
- Nem erről van szó, csak… - Meg sem várja, hogy
végigmondjam, feláll az asztaltól és a kezét nyújtja felém. A pénzt az üres
tányér mellett hagyja, de direkt úgy fordul, hogy véletlenül se láthassam az
összeget.
Kilépünk a kávézóból, és megállunk az üzlet előtt. Basil
felé fordulok, hogy köszönetet mondjak, ám nem kapok rá lehetőséget.
- Damiana, már mindenhol kerestünk! – Jared fékez le
mellettem, mögötte a kisírt szemű Alex liheg, mind a ketten olyan nyúzottnak
tűnnek, mintha csak most futották volna le a maratonit. Felvont szemöldökkel,
önkéntelenül is Basil mellé hátrálok. Vajon mit mond el rólam, hogy jobban
megbízom egy idegen srácban, aki randira akar vinni, mint az állítólagos
családomban? Bár az a szó, hogy bizalom, még mindkét érzéstől távol áll.
- Megtaláltatok.
- Haza kell menünk. – Alex megragadja a csuklómat, de egy
fagyos pillantásomba kerül, és már el is enged. – Édesanyád már nagyon aggódik.
- Aha, nyilván. – Basil felé fordulok – Köszönöm a
süteményt, és hogy… meghallgattál.
- Semmiség. – A kezemért nyúl, hosszú ujjait az enyémek köré
főzi, és óvatosan, mégis valahogy olyan bizalmasan megszorítja. Ajkaim
önkéntelenül is mosolyra húzódnak, de ezt ő már nem láthatja, mert elfordul, és
épp az ellenkező irányba indul el.
Csak ekkor esik le, hogy a kabátja még
mindig nálam van.
- Várj! – nem törődve Jared felháborodott hördülésével Basil
után szaladok. – Nálam van a kabátod.
- Jó helyen van. – mosolyog rám, ám szemében megvillan a
huncutság. Egyszerűen tócsává olvadok tőle. – Mellesleg, holnap úgyis
visszaadod.
- Igen? – kérdem megzavarodva. – De hát holnap dolgozok.
- Munka után meghívlak egy sütire. – Ujjával az orromra
koppint, majd mint aki jól végezte dolgát hátat fordít nekem, és eltűnik a
kereszteződésben. Döbbenten meredek utána, és csak lassan, nagyon lassan tudatosul
bennem, hogy tulajdonképpen elérte azt, amit akart.
Holnap randizni fogok.
Szióka!
VálaszTörlésHá...Enyém az első komi :)
Először is nagyon tetszik az új design és nagyon jól harmonizál a történettel.
Másodszor pedig a rész. Ami nem tetszett benne az az, hogy nagyon rövidke lett. Ráadásul pont a legizgalmasabb résznél hagytad abba. Ez felháborító. De a jó pont azért nagyon ott van, mert fantasztikusan jó és izgalmas és érzelmekkel teli lett a rész. A legjobban azok a jelenetek tetszettek, amikben egy kicsit bele lehet látni Dami lelkivilágába. Most viszont azon agyalok, hogy Basil is olyan-e mint ő vagy ő "normális"?
Remélem hamar lesz új rész :)))
Puszi
Szia!
TörlésÖrülök, hogy tetszik mind a fejezet, mind a Design :) Sok ilyen lelkizős rész lesz még, remélem, azok is ugyan így elnyerik a tetszésedet :) Basilról pedig csak annyit mondok, hogy ő más, mint Dami. ;)
Puszi
Yesaya
Kedves Yesaya!
VálaszTörlésNagyon megvárattál minket ezzel a fejezettel, de megérte rá várni. Nagyon tetszett és remélem nem haragszol meg érte, de nekem eddig ez volt a kedvencem :) Ezért megy rá a 10es!
Szvből gratulálok hozzá! :)
Nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra és remélem legkésőbb jövő hétvégén tudod hozni. :)
Az oldal háttere nagyon tetszik :) amennyire most meg tudom ítélni úgy illik a főszereplő személyiségéhez a "don't cry"-os lány és a háttere is :) , bár én személy szerint hiányolom a fejlécet és egy apróság sztem javításra kerülhetne: A fejezetek (és a "szünet") háttere lehetne nem áttetsző és egy kicsit világosabb árnyalatú ill. a kommentek háttere is átvehetné ugyan ezt, mert így nagyon nehézkes és így fárasztó az olvasás, mert pl ott ahol a háttérkép világos szite egyáltalán nem olvasható magya a fejezet szövege a sötétebb részeken pedig a kommentek. Remélem ezzel nem bántottalak meg. :)
Puszi: Rachel
Szia!
TörlésA javítások már folyamatban vannak, és nem bántottál meg egyáltalán :) Örülök, hogy tetszett a fejezet, és ugyan kicsit tovább mentem, mint reméltem, de itt a következő rész is. Viszont azt a nyomorult levelet már megint nem tudom elküldeni, mert láma voltam, és kitöröltem a küldött és a bejövő üzeneteket is :D Szóval megköszönném, ha elküldenéd mégegyszer, és tudnék rá válaszolni, mert ez már komolyan vicces :D De akkor sem szabadulsz meg tőlem ♥
Puszi
Yesaya
Szia Yesaya!
VálaszTörlésSajnálom, hogy eddig nem írtam, de elég húzós volt ez a két hét :( na mindegy, a fejezet!
Mindennap felnéztem, hátha van fent fejezet és annyira örültem, amikor megláttam a fejezetet :D
Ami egyébként nagyon jó lett! Olyan aranyos Basil :) Szerintem mindenki ilyen fiúról álmodozik :)
Remélem hamar hozod a kövit!!!
Pusszancs Fancsó
Szia!
TörlésÉn mindig örülök, ha írsz, egyáltalán nem tartozol nekem elszámolással :) De persze boldog vagyok, hogy írsz kommentet, mert manapság sajnos elég kevesen szánnak rá egy kis időt :) Félreértés ne essék, én nem kritizálok senkit! :) Szóval, örülök, hogy újra itt vagy :)) :*
Örülök, hogy tetszik a fejezet, és köszönöm a szép szavakat! :)
Puszi
Yesaya