3. Fejezet: Találkozások

„Ha valaki keresztezi az utunkat, mindig hordoz valamilyen nekünk szóló üzenetet. Véletlen találkozások nincsenek.”

/James Redfield/

Elgondolkodva törölgetem az üres bárpultot. Ebben a korai órában senki nem tér be hozzánk, valószínűleg épp most fordulnak az ágyban a másik oldalukra. Azt sem tudom, hogy egyáltalán mit keresek itt, mikor a szombat a pihenőnapom. A vasárnapot duplabérért vállaltam be, de a szombatról még csak szó sem esett. Bár mondjuk, ami az ürességet illeti…

- Dami, figyelsz te rám egyáltalán?!

- Mintha hagynál más választást. – morgom az orrom alatt, mikor Alex elé teszem az ásványvizét. Mióta Alex eltökélte, hogy a barátom lesz, egyszerűen képtelen vagyok magamról levakarni. Az egy héttel ezelőtti őszinteségi rohamomat millió meg egyszer megbántam már, de sajnos túl későn kaptam észbe. Alexnek csak egy pindurkányi visszajelzésre volt szüksége, és máris a legjobb „barinőknek” képzel minket. Aha, hát nem.

- Még mindig nem akarsz beszélni a hercegedről?

- Nincsen semmiféle herceg, Alex. – sóhajtom, már vagy ezredszerre, és kezdem magam is elhinni ezeket a szavakat. 

Egy hete annak, hogy belefutottam a férfiba a bár előtt, de az óta színét se láttam. Aznap este jelent meg utoljára az álmaimban, és rettegek attól, hogy soha többé nem jön vissza. Megszámlálhatatlanul sokszor játszottam magamban végig a jelenetet, és egyre biztosabb vagyok abban, hogy csak képzelődtem. Hülyének érzem magam. Mégis ki lehet olyan ostoba, hogy hisz egy álombéli férfi „életre kelésében”? Ez egyszerre szánalmas és gyerekes viselkedés, és a kettőnek eddig semmi köze nem volt hozzám.

- Akkor kivel találkoztál aznap este? – kérdi az orrát ráncolva. Nem szívesen vallom be, de aranyosnak találom az arcát, főleg ha így duzzog. Nehezemre esik megtagadni tőle a választ, éppen úgy, ahogy az ember nem tagadja meg a kisgyerektől a cukorkát.

- Csak egy sráccal. – vonom meg a vállam lazaságot tettetve. Az álmaimról senkinek nem beszélek. Azok csakis az enyémek. – Rosszul lettem munka után, és haza akart kísérni, de leráztam.

- De azt mondtad, hogy nem először találkoztatok.

- Alex, csak összekevertem valamivel. Miért kell ezen ennyit lovagolni? – Fáradtan megdörzsölöm az orrnyergemet, a sapkámat észrevétlenül felemelve csempészek vissza egy virgonc fekete hajtincset. 

Alex hitetlenkedve, és nem túl nőiesen horkant egyet, majd szájához emeli a poharat. A bejárati ajtó felé felszerelt szélcsengő halkan csilingelni kezd, ezzel jelezve nekünk az új vendég érkezését. Oda sem pillantva előkapom a pult alól a jegyzettömböt, amire a rendeléseket írjuk.

- Nahát, kit látnak szemeim! – A gúnytól és méregtől csepegő hang hallatán megdermedek, de hamar túllépek az első döbbenetemen. Megan Woo a hátsóját megemelve a pultra támaszkodik, vigyorogva maga elé húz egy étlapot. Alexet egyetlen lesajnáló pillantásra méltatja, majd ragadozótekintetét ismét felém fordítja.

- Nos, mivel tudsz szolgálni?

- Mindennel, ami az étlapon van. – felelem szárazon, de a látszat ellenére mégis úgy érzem, hogy a szívem a torkomban dobog. Alex egészen konkrétan szemmel veri a szépségkirálynőt, de sajnálatos módon ő minden figyelmét nekem szenteli.

- Ne legyél ennyire undok – rebegteti meg szempilláit – mert a végén még kénytelen leszek elkérni a panaszkönyvet.

- Megan, tedd magad takarékra, és húzz el a pi… - Egyetlen pillantással Alexbe fojtom a szót, és a legszebb mosolyomat varázsolom magamra. Itt az állásom a tét, és Megan képes lenne kirúgatni, ha a kedve éppen úgy tartja. Felsorolom neki a napi ajánlatot, de ő mindenre csak egy fintorral válaszol. Végül csak egy kávét és egy banános muffint kér, hála istennek elvitelre. 

Azzal az ígérettel távozik, hogy legközelebb is ide jön reggelizni.

- Te élvezed, hogy megalázkodhatsz? – Alex undorodó fintora jobban szíven üt, mint bevallanám magamnak. Letörlöm a kifröccsent kávét, és nem nézek a másik lányra.

- Nem mindenki születik bele a jóba, Alex. Ha a megalázkodás az egyetlen megoldás, hogy megéljek, akkor azt fogom tenni. De attól még nem kell, hogy élvezzem is.

- Egyszerűen csak félsz ellentmondani neki. – állával a távozó Megan felé bök – Azt hittem, ennél azért keményebb fából faragtak.

Némán figyelem, ahogy puffogva kivágtat az ajtón. Most egészen őszintén, mit vár tőlem? Változzak meg egyik pillanatról a másikra, és ne is törődjek a kötelességeimmel, csak mert ő azt hiszi, hogy milyen vagány vagyok? Nem jókedvemből vagyok antiszociális, és kikérem magamnak még a feltételezést is, hogy én bármiféle megaláztatást is élvezettel fogadnék!

Öntudatlanul is magamat hergelem fel, egyre erősebben sikálom a pultot, először Megan, aztán Alex fejét képzelve a törlőrongy alá. Meg sem hallom, mikor újra megszólal a szélcsengő.

- Nekem már elég tisztának tűnik.

- Akkor nyisd ki a szemed, és… - felháborodott horkantásomat visszanyelve nézek fel az érkező arcába, és majdnem lenyelem a nyelvem. A derűs, fakózöld pillantástól megmerevedik kezemben a törlő, és csak pislogok, mint hal a szatyorban. 

Halvány mosollyal az arcán, tekintetét le sem véve az arcomról, maga elé húzza az étlapot.

- A múltkor nem volt alkalmam bemutatkozni. Basil vagyok. – Beletelik egy kis időbe mire rájövök, hogy valamiféle választ vár. Idegesen gyűrögetem az ujjaim között a rongyot, és akaratlanul is megpróbálom lesimítani gyűrött kötényemet.

- Damiana. – Ennyit sikerül kinyögnöm anélkül, hogy dadogni ne kezdenék. Az után, hogy olyan sikeresen bemagyaráztam magamnak, hogy az egész találkozást csak beképzeltem, Basil megjelenése elég érzékenyen hat a hormonjaimra. Szemügyre veszem arcának minden egyes részletét, határozott metszésű arccsontjától, a csókolni való szájon át, a gyönyörűen csillogó fakózöld szemekig. Képtelen vagyok felfogni, hogy ez tényleg a valóság, és nem csak egy újabb álom kezdete. Bármelyik pillanatban felébredhetek az ébresztőm idegesítő vijjogására, de hiába várok, a vekker nem szólal meg.

Róla álmodtam, vele álmodtam, miatta álmodtam, és… és most itt ül a bárban ahol dolgozok, és kíváncsi pillantásokkal méreget. Ő tényleg létezik. Hogy lehetséges ez? És miért bámul rám ennyire szórakozottan?

- Merre jársz? – Az arcán kiszélesedik a mosoly, és a bájtól, ami belőle sugárzik az összes vér az arcomba szalad.

- Itt vagyok. – motyogom az orrom alatt. Ez a srác teljesen kifordít magamból, zavaromban azt sem tudom, hova forduljak. -  Mit szeretnél?

- Csak egy teát kérek, üresen. – Akaratlanul is fintorba szalad az orrom, de egyáltalán nem sértődik meg. Mi több, undoromat kifejezetten szórakoztatónak találja. – Mi az?

- Semmi, csak… hogy lehet üresen meginni a teát? Ennyi erővel ihatnék forró vizet is, annyira mindegy. – Elé tolom a gőzölgő csészét, és megpróbálkozom egy mosolykezdeménnyel. 

Iszonyatosan erős késztetést érzek, hogy felkeltsem az érdeklődését. Lehet, hogy az álmaim tehetnek róla, esetleg azoknak a hiánya, de azt akarom, hogy ugyanúgy nézzek rám a valóságban is, mint ahogy éjszakánként. Nem tudom, hogy a képzeletem hogyan teremtette meg az álombéli lovagomat, de nagyon szép és részletes munkát végzett. Basil minden egyes arcvonása megegyezik azzal a fiúéval, akivel álmaimban találkozgatok, de még a gesztusai is pontosan ugyan olyanok.

- Kipróbáltad már egyáltalán? – nevet fel halkan. Megvonom a vállam, de nem válaszolok. – Dehogy próbáltad.

- Nem éreztem rá késztetést. De éppen elég sokszor hallottam.

- Hallani és tudni nem egészen ugyan az. – mosolyog – És mondd csak, hogy vagy?

- Hogy vagyok? – Meglepetten pislogok fel rá, mert lila gőzöm sincs, ez hogy jön ide. – Hát izé… jól, köszönöm.

- Mikor legutóbb találkoztunk, nem voltál valami jó bőrben. – Mosolya megfakul, mintha történt volna valami kevésbé kellemes is azon az éjszakán, mint a mi találkozásunk. Pedig az sem tartozik a top tíz élményeim közé…

- Még meg sem köszöntem, hogy segítettél. – Oldalra biccentem a fejem, és csavargatni kezdem az egyik hajtincsemet. A kislányos mozdulat úgy megrémiszt, hogy úgy engedem el a hajamat, mintha égetne.

- Igazából csak próbáltam. – vonja meg a vállát mosolyogva, és lehörpinti teájának a maradékát. Előveszi a tárcáját, és a pénzt a pultra teszi. Ahogy visszahúzza a kezét, kecses ujjai megérintik az enyéimet. Érintéséből forróság sugárzik át belém, vissza kell fognom magam, nehogy a keze után kapjak, hogy az arcomhoz emeljem. Magabiztos mosolyt villant felém, és az ajtó felé indul. Fájdalmas arcot vágva meredek utána, úgy érzem, nem lesz több lehetőségem megismerni őt, ám mielőtt kilépne, mégis visszafordul.

- Holnap is itt leszel? – Érzem, ahogy a mosoly lassan szétfeszíti az arcomat.

- Reggeltől estig.

- Akkor holnap találkozunk. – Vissza se fordulva kilép a bárból, ami kész szerencse, ugyanis így már nem hallhatja drága főnököm elégedett füttyszavát. 

Vörösödve pillantok fel vigyorgó arcába, és hiába nem jellemző rám a mosoly, képtelen vagyok nem viszonozni a gesztust.

- Ez aztán a díszpéldány! – csóválja a fejét – Érdeklődd meg, nincs-e egy öccse.

- Josie, te férjnél vagy, mellesleg Basil jóval fiatalabban tűnik, mint te. Minek neked az öccse? – értetlenül letámaszkodom a pultra, mert komolyan kíváncsi vagyok a válaszára.

- Ha lenne egy öccse, továbbörökíthetné a csodálatos génjeit az én kislányommal – álmodozó sóhajjal vonul vissza az irodába, ahol a férje, Sam vigyorogva várja. Karjaiban ott pihenget két éves kislányuk is, akit mindig behoznak magukkal hétvégére, hogy velük tölthesse az időt. Imádni való kis sátánfajzat.

Basil látogatása után a műszakom gyorsan eltelik, főleg, hogy nem egész napra hívtak. Kettőre befut a kolleganőm, Sam is, aki sűrű bocsánatkérések közepette szinte kitaszigál az ajtón, hogy nehogy a kelleténél több ideig tartózkodjak ott. Hatalmas sóhajjal indulok hazafelé, amihez kábé annyi kedvem van, mint lócitromban a C-vitamin, de nem tehetek mást. Anya szigorúan meghagyta, hogy legkésőbb fél háromra legyek otthon. A kapcsolatunk jelen pillanatban tulajdonképpen egy állóháborús frontra emlékeztet, amin rendszerint én lengetem meg a fehérzászlót.

Még nincs negyed három se, mikor belépek az ajtón. Anya büszke lesz rám…

- Megjöttem! – kiáltok be a konyhába. Ám mikor belépek, nem csak Anya az egyetlen, aki az asztalnál üldögél. Sötét szemei villámokat szórnak rám, de én azt sem tudom, hogy ezúttal mit vétettem. Vele szemben egy sötét bőrű, magas, fiatal férfi üldögél, nagyjából a húszas évei közepén járhat. Olyan szintű érdeklődéssel mér végig, mintha én lennék a lehetséges lottó ötös.

- Miért vagy már itthon, Damiana? – Tekintete résnyire szűkül, a levegő csak úgy szikrázik közte és az idegen között. Érzem, hogy ez most se nem vicc, se nem játék. 

Lesunyt fejjel válaszolok.

- Átvágtam a parkon.

- Ugyan már, Nora, ne szedd le szerencsétlenről a keresztvizet. – mondja a sötét bőrű férfi, és kitolva maga alól a széket felém lépdel. Ahogy kiegyenesedik, több fejjel is felém magasodik, biztos, hogy veri a két métert. Izomlázas lesz a szemem, mire végig nézek rajta.

- A nevem Jared. Ezek szerint te vagy Damiana? – Sötét tekintete fátyolossá válik, emlékek ezrei árasztják el, ám a pillanatot hamar megtöri Anya szigorú hangja, ami úgy csattan, mint az ostor.

- Jared, hagyd őt békén! – Ő is felemelkedik, apró termete ellenére a kisugárzása olyan határozott, hogy betölti az egész teret. – Nem fogom hagyni, hogy belekeverjétek az ostoba háborúitokba.

- Hiszen már régen benne van, Nora. – Jared le sem veszi rólam a tekintetét. Felém nyúl, én pedig önkéntelenül hátrálok egy hatalmas lépést. Nem szeretem, ha idegenek érintenek meg, ez a férfi pedig nem hogy idegen, de még rémisztő is. A szüleink minden bizonnyal az ilyenektől óvnak kiskorunkban.

Jared leengedi a kezét, és szólásra nyitja a száját. Szavaitól meghűl bennem a vér.

- Vedd le a sapkát, Damiana!