2. Fejezet: Valóság

„A szempillánkra az álommanók álomport hintenek,

már látom magam előtt, ahogy az égbe felrepítenek.

A fellegek felett veled kézen fogva szállok,

nem ébrednék fel sohasem, amíg ilyen álmot látok.”

/Anonim MC/

Once Upon a Dream

- És akkor ott volt még az a szőke srác is, aki… - Ez a nő egyszerűen képtelen befogni a száját, és minél többet beszél, annál jobban az agyamra megy.  Képtelen vagyok elhinni, hogy Alex Ossen képes volt kideríteni, hol lakok. Reggel lecövekelt a lakásunk ajtaja előtt, ráfeküdt a csengőre, és konkrétan meghívatta magát reggelire. Anyám tajtékzott az idegtől, de ez persze nem látszott az arcán, hisz érzelmeit az udvarias maszk mögé rejtette. Alig volt időm arra, hogy gyorsan sapkát rántsak a fejemre, mikor Alex rám törte a hálószoba ajtót.

- Te komolyan sapkában alszol? – hüledezett. Idegesen felültem az ágyban, kilökdöstem őt a szobámból, amíg felöltöztem, aztán egy gyors reggeli után kitoloncoltam őt a lakásból. Anya tekintete azonban folytatást ígért, és amennyire én tudom, még sosem úsztam meg büntetést. Valamilyen szinten még kíváncsi is vagyok, hisz nincs semmi, amivel büntethetne.

- Alex, miért jöttél? – dörzsölöm meg fáradtan a szemem, és elnyomok egy ásítást. Nem túl illendő dolog beleásítani a másik mondandójába.

- Gondoltam, ha már mind a ketten egyedül megyünk suliba, mehetnénk együtt. – vonja meg a vállát, és olyan tekintetet vet rám, mintha én lennék gyengeelméjű azért, mert meg mertem kérdőjelezni egy ilyen „magától értetődött” dolgot. Süljön le a képemről a bőr, amúgy.

- Alex, nem akarlak bántani, de tudtommal mi ketten nem vagyunk barátnők. Még csak jóban sem vagyunk. – motyogom az orrom alatt, remélve, hogy ennek ellenére mégis meghall.

- De még lehetünk. – sugárzó mosolyt vet rám, és nem törődve döbbent pillantásommal, tovább csacsog a nyáron megismert szőke srácról. 

Amióta az eszemet tudom, soha senki nem ajánlotta fel a barátságát. Talán Alex nem azt ajánlotta fel, hogy mi ketten örökre barátnők leszünk, de az, hogy elviseli maga mellett a társaságomat… különös érzés. Különös, és szívszorító. De az elhatározása nyilván nem fog tovább tartani öt percnél, mikor is kénytelen lesz szembesülni azzal, hogy aki velem barátkozik, láthatatlanná válik a többi diák számára.

Ám ahogy a kapukhoz érünk, Alex nem hátrál el tőlem, és nem tesz úgy, mintha nem is velem érkezett volna. Ugyan úgy csacsog tovább, mintha egyáltalán nem is érdekelnék a szúrós pillantások. Gyanakodva méregetem az előttem sétáló lány hátát, miközben az őt vezérelt indokokat próbálom megfejteni. Mi oka van rá, hogy hirtelen ilyen jóban akar lenni velem? Mi értelme van, ha csak nem az, hogy még jobban megalázzon?

- Alex, mit ártottam én neked? – Megtorpan, de nem fordul hátra – Miért akarsz bántani?

- Bántani? – Halk kacagása megdöbbent, nem éppen ilyen reakcióra számítottam – Egyáltalán nem akarok neked semmi rosszat, Dami, éppen ellenkezőleg. Mióta megismertelek, mindig egyedül vagy.

- Jó nekem egyedül is. – Mert ha valaki közel kerül, könnyen olyan dolgok derülhetnek ki rólam, amiknek nem szabad napvilágra kerülniük. – Soha nem vágytam társaságra.

- Nos, én sem vagyok egy nagy társaság – vonja meg a vállát – szimplán csak egy lány, aki a barátod szeretne lenni. Ha hiszed, ha nem, tudom milyen érzés egyedül lenni. Lehet, hogy pletykás vagyok, néha kicsit sokat fecsegek, és az is előfordul, hogy esetleg füllentek is. De emberből vagyok, aki tudja, mi a magány.

- Hát, nos… - Összevissza hebegek, egy értelmes gondolatom sincs. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer lesz valaki, aki egyáltalán észreveszi, hogy egyedül vagyok. – Csinálj, amit akarsz.

Az órák ugyan olyan lassan telnek, mint mindig. Az égegyadta világon semmit nem fogok fel abból, amit a tanár mond, mereven bámulok ki az ablakon, egészen addig, míg a tanóra végét jelző csengő meg nem szólal. Felkapom kopottas táskámat a vállamra, és kisietek az ajtón.

- Damiana! – Alex hangjára megtorpanok, kérdőn tekintek felé. Megvárom, hogy beérjen, és kicsivel lassabb tempóban haladok ismét előre. A lány panaszkodva siet mellettem.

- Azt beszéltük, hogy megvársz a kapu előtt. – fújtat levegő után kapkodva.

- Ne haragudj, de elfelejtettem. Szoknom kell még, hogy valaki szóba áll velem. – vonom meg a vállam. A bárhoz érve, ahol már egy éve dolgozom, elköszönünk egymástól, de Alex előbb még megígérteti velem, hogy nem indulok el nélküle a suliba. Nem emlékeztetem rá, hogy péntek van, reményeim szerint nem fog reggel tanyát verni a lakás előtt.

A Vörös Jáspis egy egészen kulturált hely, ahová többnyire fáradt üzletemberek, vagy üzleti úton lévő brókerek jönnek be felfrissíteni magukat a hosszú nap után. A berendezés nem mondható fényűzőnek, de milliószor jobb, mint az a lebuj, ahol egy évvel ezelőtt dolgoztam. Bár az olcsó sör miatt gyakrabban jönnek be, mint az egzotikus neve miatt.

- Damiana, szükség van rád a pultnál! – kiált ki nekem Josie az irodából.

- Azt hittem, ma a konyhába vagyok beosztva.

- Változott a terv. Vedd fel a kötényt, és szolgáld ki a vendégeket! – Engedelmesen hátravonulok az öltözőbe, az elegáns kontyomat kibontom, és egy egyszerű lófarokba fogom. A sapkát természetesen azonnal visszaveszem, szerencsére a szabályzat nem tiltja, hogy ilyesmit viseljek. Átveszem a magammal hordott fekete pólót és csőfarmert, ráveszem a sötétkék kötényt. Amint kilépek, egy vendég máris kedvesen odaszól nekem, így magamra erőltetve egy mosolyt odasétálok hozzá.

- Miben segíthetek?

- Tudnának készíteni egy csirkés szendvicset? – mosolyog rám vissza – Menten éhen halok.

- Persze, azonnal hozom. – Hátraszólok Samnek a konyhába, majd a következő vevőhöz fordulok. 

Hosszú órákon keresztül folyamatosan érkeznek a vásárlók, egy pillanatnyi időm sincs megállni, de én ezt egy cseppet sem bánom. Ha nincs idő gondolkodni, akkor nincs idő elmerülni az önsajnálatban. Nem szeretek azon elmélkedni, mennyire más is lehetne minden, ha nem olyannak születek, mint amilyen vagyok. Ha nem kellene titkolóznom.

- Dami, menned kellene. – Leteszem a kezemben lévő sörösüveget a vendég elé, és a főnök felé intek. Az öltözőben lekapom magamról a kötényt, átöltözök, és futva indulok haza felé. Anya nagyon ki lesz rám akadva, amiért később érek haza a szokásosnál. Nála nem téma az, hogy sokan vannak a bárban, otthon kell lennem kilencre, és punktum. És még ott van az Alex-ügy is. Nem akarok a helyemben lenni, mikor haza érek…

Sietek, ahogy csak tudok, ám a sarkon befordulva akadálynak ütközöm. Karok kapnak utánam, és megragadva a derekamat egyenesbe hoznak. Halk nevetés harsan fel az engem elkapó idegen mögül, mintha olyan vicces lenne, ahogy fájós orromat dörgölöm. Bunók…

- Hé, minden rendben?

- Persze, sajnálom, hogy beléd mentem! - felnézek az arcára, de pont mögüle jön a fény, ráadásul legalább másfél fejjel magasabb nálam, így semmit nem látok. Tulajdonképpen nem is érdekel. Még egyszer bocsánatot kérek, majd kikerülve a díszes társaságot, újra nekifutok. A férfi kiáltása állít meg.

- Várj! Elejtetted a személyidet. – Lepillantok az ócska táskámra, és tényleg ki van szakadva az eleje ott, ahol a bérletemet tartom. Fújtatva visszaindulok, és elveszem a felém nyújtott iratokat.

- Köszönöm! – Felnézek, hogy ismét megpróbáljak az arcába nézni. 

Nos, ezúttal sikerrel járok. 

Az ereimben megfagy a vér, a lábaim a földbe gyökereznek, a szemeim pedig biztos vagyok benne, hogy tányérnagyságúra kerekednek. A gyanúmat, hogy az arcomból kiszaladt az összes vér, a férfi is igazolja. Összeráncolt szemöldökkel hajol közelebb hozzám, és ha más lenne hozzám ilyen közel, azonnal elmenekülnék. De előle nem.

- Jól érzed magad?

- Igen, csak… csak megszédültem egy kicsit. – Arcomat a tenyerembe temetem, és igyekszem egy kissé összeszedni magam. Hallom, ahogy az idegen előre küldi a barátait, aztán egy kéz érintését érzem a derekamon és a karomon. Gyengéden vezet egy félreeső padhoz, ahová leültet, majd ő is leül mellém, és szinte érzem, hogy az arcomat bámulja.

- Kérsz egy kis vizet? – Megcsóválom a fejem, de nem merek megszólalni. Félek, hogy valami ostobaságot mondok, vagy elcsuklik a hangom, meg egyéb ilyen lányregényes marhaságok… A homlokomat a tenyerembe támasztva elmélkedem a helyzet képtelenségén. Minden egyes porcikámban érzem a jelenlétét, képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni őt, és ha valaki beleláthatna a fejembe, akkor… maradjunk annyiban, hogy bőven lenne oka pironkodni.

- Figyelj, elég rosszul festesz – Pff, köszi… - ezért arra gondoltam, hogy haza kísérlek. A környéken laksz?

- Köszönöm, de igazán nem szükséges, már sokkal jobban vagyok.

- Biztos vagy benne?

- Persze! – Megkísérlek egy óvatos mosolyt. Viszonozza, ám tekintete elárulja, hogy gondolatban teljesen máshol jár. 

Hát persze, biztos menne már a barátai után. Feltápászkodok a padról, és leporolnám a nadrágom, egy a férfi egyetlen rántással visszaültet.

- Ismerlek valahonnan? – Mélyen a szemembe néz, amitől erősen megdobban szívem, és félő, hogy meghallotta ő is. Képtelen vagyok elfordítani a tekintetemet róla, a pillantása túlságosan is intenzív.

- Mennem kell. – súgom, és kirántom magam a szorításából. Újra futásnak eredek, ám mikor nem hallok magam mögül lépteket lelassítok, és hátrafordulok. Még mindig engem néz, meredten, pislogás nélkül, és egyszerre megkísért a gondolat, hogy visszamegyek hozzá. De már így is éppen elég nagy bajban vagyok, amiért ennyire későn érek haza, hisz már tíz is elmúlt. Anya minden bizonnyal a plafonon van.

Igazam volt. Mikor hazaértem, anya már épp a rendőrséget készült hívni. Na persze, nem azért, mert aggódott miattam, szimplán azért izgult, mert attól félt, hogy elszöktem. Ez persze elég rossz fényt vetne amúgy is megtépázott hírnevére. Egy órán át hallgattam a szentbeszédet, majd szobafogságra ítélve felzavart a szobámba. Kábán és összezavarodottan végzem az esti rutint. Megfürödtem, fogat mostam, kifésültem a hajamat. A hajhagymáim megkönnyebbülten sóhajtoznak minden egyes alkalommal, mikor itthon leengedem a hajam. Sehol máshol nem hagyhatom így, mert könnyen az X-akták forgatáson találhatnám magam.

Merengésemből a telefoncsörgés rángat ki. Fél füllel hallom csak, hogy Anya beleszól a kagylóba, ám mikor kopogtatás nélkül beront, igencsak felszalad a szemöldököm.

- A reggeli lány keres – sziszegi ingerülten – Igazán megválogathatnád, kivel barátkozol. Az engedetlenségeddel fogsz a sírba vinni.

- Ne haragudj! – suttogom, miközben elveszem tőle a telefonkagylót, és a fülemhez emelem, hogy aztán azonnal el is rántsam onnan. – Alex, ne visíts, nem hallom egy szavadat se!

- Kiakasztottam anyukádat? – vesz vissza a hangerőből. Megvonom a vállam, de nem válaszolok. Lényegében én akasztottam ki, Alexnek semmi köze ehhez. Ő még vár egy pillanatig, de mikor nem szólalok meg, nagyot sóhajt, szinte már kézzelfogható a csalódottsága.

- Úgy érzem, nem tudod, hogy működik ez a barátnősdi.

- Jól érzed. – bólintok, és akaratlanul is elmosolyodok. – Hogy szerezted meg a számom?

- Hahó, te amúgy melyik században élsz? Figyelj, elmagyarázom neked. Van egy nagy könyv, amiben le van írva nagyon sok név, és minden név mellett van egy cím, és egy telefonszám. Ezt a könyvet belsőbb körökben úgy hívják, hogy telefonkönyv.

Ez az éjszaka aztán végkép nem úgy alakul, ahogy elterveztem. Szinte már vidáman hallgatom Alex csacsogását, nevetek a viccein, és ez annyira természetesnek tűnik, hogy az már ijesztő.

- És most, hogy fél órámba került kivesézni, milyen unalmas volt a napom, mesélj te valamit. Ez a következő lépés a „Hogyan barátkozz” listánkon.

- Ma találkoztam valakivel. – Alex felvisít, én pedig ismét elrántom a telefonkagylót a fülemtől. Alex néha kifejezetten hevesen reagál a legegyszerűbb dolgokra is.

- Na, ez már sztori, Anyukám! Most találkoztatok először?!

- Hát, nem egészen, de ezt is lehet mondani. – Síri csend válaszol a túloldalról. – Itt vagy?

- Azt hiszem, elvesztettem a fonalat, de mindegy. – Mind a ketten felnevetünk. Anya erőteljesen megcsapkodja az ajtómat, és mikor benyit, az arca már piros a dühtől. Gyorsan elköszönök Alextől, és Anya kezébe nyomom a telefonkagylót.

- Gondoskodok róla, hogy megtanuld a tiszteletet. – Ezzel rám csapja az ajtót, és ráfordítja a zárat. Elképedve meredek a csukott ajtóra, ez a büntetési mód még merőben új számomra is. Komolyan bezárt a szobámba?! Az ajtóhoz lopakodok, és óvatosan lenyomom a kilincset. Nem nyílik. Tényleg bezárt!

Csüggedten befészkelem magam a takaróm alá, és összegömbölyödve várom, hogy álom jöjjön a szememre. Rövidesen két ölelő kart érzek magam körül, és én mosolyogva dörzsölöm az arcomat a széles mellkashoz. Az álombéli lovagom megsimogatja a hajamat, csókot nyom a homlokomra, és a nevemen szólít. Felnézek abba a csodálatos arcba, és elmerülök a vágytól égő, fakózöld szembárban.

A szempárban, ami éppen olyan gyönyörű a valóságban, mint az álmaimban.