Prológus

„Eljön egy idő mindenki életében, mikor úgy tűnik, a szeretet elmegy, mikor semmi nem akar jóra fordulni, jön, jön egy idő, mikor nem találod a helyed, minden ajtó, amit kinyitsz, úgy tűnik, az arcodba csapódik. Ekkor kell valaki, akibe kapaszkodhatsz, mikor elhagy minden hited.”

/Gyilkos elmék c. film/

1995. december 23.

A dátum, amikor megszülettem. Sokak számára különleges a nap, mikor megszülettek. A család, a barátok és ismerősök mind mosollyal az arcukon keresnek meg, ajándékokkal halmoznak el. De ami a legfontosabb, az emberek ilyenkor érzik a legjobban azt, hogy fontosak. Egy születésnap mindenki számára boldog.

De az én születésem napja egészen más.

Aznap, mikor a világra jöttem Londonban szokatlanul nagy pelyhekben hullott a hó. Anya a kórház társalgójának ablakán át fürkészte az alatta elterülő kihalt utcát, pont úgy, mintha keresne valakit. Azonban az a valaki nem jött el, hiába várta. Ismét csalódást okozott neki. Anyát nem sokkal ezután tolták be a műtőbe, de a szülésnél komplikációk léptek fel. Nekem később azt mesélte, hogy olyan volt, mintha nem érezném biztonságosnak a kinti világot, ezért nem akartam volna kijönni. Sokszor nevettünk azon, mennyire igazam volt. Egy magamfajta félvérnek idekint nem biztonságos, és bár alig múltam tizennyolc, elfáradtam. 

És pont akkor, mikor el akartam aludni, megjelent Ő. Miatta akartam újra élni, miatta tagadtam meg azt, aki vagyok. Az lettem, aki szerettem volna lenni. Színjátékká vált az életem. És ha az álarc le is hullott rólam, Ő  akkor is minden éjszaka visszatért hozzám. Ismert engem, én pedig őt. Mi ketten voltunk a tökéletes egész.

És most végre megtaláltam.