4. Fejezet: Család

„Boldog az az ember, aki hozzátartozói tökéletlenségét éppúgy elviseli, ahogy szeretné, ha az ő tökéletlenségét mások elviselnék.”

/Assisi Szent Ferenc/

Kétségbeesve pillantok Anya arcára, de ezúttal, mikor szükségem lenne a beavatkozására, természetesen egy büdös szót sem szól. Milyen világ az, ahol az én édesanyám, aki az élő fába is beleköt, némán tűri, hogy a gyerekének valaki más parancsolgasson? Egy elcseszett világ, az!

- Nem értem, miért kellene levennem. – Lélekben megveregetem a vállam, hisz ilyen póker arcot, mint az enyém, tévében is csak nagy ritkán látni. Jared szeme megvillan, de nem úgy, mintha dühös lenne, éppen ellenkezőleg. Szerintem jól szórakozik rémületemen, és a szemétláda meg sem próbálja eltitkolni jókedvét. 

Közelebb lép, és olyan gyorsan kap felém, hogy alig látom. Csakis és kizárólag a gyors reflexeimnek köszönhetem, hogy épp azelőtt lépek hátra, hogy elérné a sapkám karimáját.

- Jared, ne rémítgesd már azt a lányt! – Na, éppen ideje volt! Tény, hogy annak a megszólításnak jobban örültem volna, hogy „a lányomat”, de ez még mindig jobb, mint a semmi. A férfi kuncogva visszatelepedik az asztalhoz, de egy szikrányi megbánást sem látok benne.

- Ne haragudj, Damiana. Csak játszottam veled.

- Hogy érti, hogy játszott?

- Úgy, hogy tudom, mit rejtegetsz…

- Igazat beszél – vág közbe Anya rezzenéstelen tekintettel – szóval akár le is állhatunk ezzel a nevetséges komédiával, és viselkedhetnénk civilizált emberek módjára.

- Értem a célzást, Nora – szisszen fel Jared drámaian a szívéhez kapva – és most úgy összetörted a szívem, hogy azt el sem tudom neked mondani. Da igazad van, elég a viccekből.

Elkomolyodva újra feláll, és mikor újra felém nyújtja az ujjait, ezúttal nem merek elhajolni. Halványan elfintorodik, mikor meglátja az apró fejkendőt, amit a biztonság kedvéért még a fejemre kötöttem. Számomra is érthetetlen okból, készségesen hajtom le a fejem, mikor Jared ujjai a tarkómon megkötött csomóra csúsznak, majd az utolsó védelmi vonalam is a földre hullik. Egyszerre ijedten és kíváncsian figyelem a férfi reakcióját, ahogy megsimogatja a fejem búbján előbukkanó kis szőrpamacs hegyét.

- Éppen olyan, mint az apádé volt. – Hangja elcsuklik a sok érzelemtől. – Ugyan olyan szürke.

- Mint az apámé? Mégis hogy… - Elakad a lélegzetem, mikor a vállamat megragadva magához húz, arcomat a mellkasához préseli. A szívverése zaklatott dübörgése pontos mása az enyémnek, és ahogy pólóba bújtatott karjára teszem a kezem, valami furcsa bizsergés jár át. 

Amennyire tudok hátrafordulok, Anya pillantását keresem a tekintetemmel. Ő lesütött szemmel álldogál a konyhapultnak dőlve, az arckifejezése egészen olyan, mintha untatná a jelenet. Nemtörődömsége valamiért a szokottnál is jobban dühít.

- Ki vagy te? – A figyelmemet ismét az engem ölelő férfi felé fordul. Különös módon az érintésében nincs semmi hátsószándék, vagy bármi szexuális töltetű dolog. Eddig akárhány férfi érintett meg, mindig megéreztem, hogy csak egy kóbor numerát láttak bennem. Ez alól eddig csak két kivétel volt. Basil és Jared.

- A családod vagyok. – Eltol magától, és sötétkék tekintetét az enyémbe fúrja, mintha csak a pillantásával akarná nyomatékosítani a hallottakat. – Már régen figyelünk téged, Damiana.

- A családom? – Tanácstalanul hátrálok ki az ölelésből, ám Jared utánam nyúl, és végig simít macskafüleimen, mintha nehezére esne elengedni. – Mit értesz az alatt, hogy a családom?

- Olyan vagyok, mint te. – mosolyog rám.

- Mármint egy genetikai hulladék? – vonom fel a szemöldököm. – Mert nekem kifejezetten normálisnak tűnsz.

- Genetikai hulladék? – A homloka ráncba szalad, ahogy a szavaimat ismétli, mintha csak nem értené a jelentésüket. Jelentőségteljesen a természetellenes macskafülekre mutatok a fejem búbján. Szemeiben megértés villan, majd annak helyét a düh veszi át. 

Reflexszerűen hátralépek egyet, mikor megindul felém, de egy határozott mozdulattal eltol az útjából, és Anyát a konyhapultnak szegezi.

- Azt mondtad, vigyázol rá! – Szinte az arcába kiáltja a szavakat, de az én anyámnak acélból van a gerince, az arca még csak meg sem rezdül, és a szeme sem árul el semmit. Jared megragadja a vállát, és erősen megrázza. – Megígérted, Nora!

- És betartottam az ígéretemet! – Anya apránként elveszíti a türelmét, és magamban gratulálok Jared teljesítményéért. Az egyetlen, aki rövid időn belül ki tudta őt hozni a sodrából, az én voltam. Nos, úgy tűnik bajtársra leltem a fronton… - Vigyáztam rá!

- Elmondtad neki, ki az apja?

- Az apja ott hagyott engem, mikor szükség lett volna rá – Anya dühödten csikorgatja a fogát – Elveszítette a jogot, hogy bármilyen szerepet játsszon a lányom életében!

- Ne feszítsd túl a húrt, Nora! – sziszegte Jared figyelmeztetően – Raphael mindennél jobban szeretett téged, és megszakadt a szíve, mikor el kellett hagynia benneteket. Ha lett volna választása, gondolkodás nélkül itt maradt volna, hogy együtt neveljétek fel a lányt!

- Volt választása! – Anya ököllel üt a férfi mellkasára. Meredten nézem őket, az indulat olyan forrón izzik közöttük, hogy égeti a bőrömet. Figyelmesen hallgatom őket, minden információmorzsára kiéhezve. – Kimaradhatott volna az ostoba háborútokból, és élhetett volna velünk, de nem! Neki el kellett minket hagynia egy ostoba, semmit sem érő vérengzés miatt!

- Amiatt a semmit nem érő vérengzés miatt kellett Raphaelnek meghalnia!

- Éppen ez az, Jared! – Anya már majdnem sikít az idegességtől. Soha nem láttam még ilyen dühösnek. – Ha velünk marad, még mindig élhetne, és nem hagyott volna egyedül!

Kitépi magát Jared karjaiból, és dühösen törölgetve könnyáztatta arcát magára zárja a szobája ajtaját. Döbbenten meredek utána, hisz eddig még soha nem láttam sírni. Azt hittem, az ő könnycsatornáit kispórolták, és olyannak adták, aki használja is. Annak ellenére, hogy nem állunk túl közeli kapcsolatban, dühös vagyok Jaredre, amiért megríkatta Anyát. Összeszorul a mellkasom, ha arra gondolok, hogy odabenn sír, és az ismeretlen érzés megrémít egy kicsit.

A pillantásomat a férfire emelem, aki görnyedt vállal, még mindig a tálalópultnak támaszkodva áll. Feje a két válla közé hullik, mintha már arra sem lenne elég ereje, hogy megtartsa. Fáradtan megdörzsöli az arcát, és mosolyt erőltetve az arcára felém fordul.

- Ne haragudj! – Mikor meglátja szúrós tekintetemet, van benne annyi jó érzés, hogy lehajtsa a fejét, és legalább úgy tegyen, mintha szégyellené magát. – Azt hiszem, elragadtattam magam.

- Azt hiszed? Mi volt ez az előbb? – Anya hálószobája felé bökök.

- Nagyon rossz hírekkel jöttem ma hozzátok, Damiana. – Idegesen beletúr a hajába, és elnémul. Látszólag fogalma sincs, hogy fejezze ki magát.

- Az apámról van szó, igaz? Meghalt, ugye?

- Néhány napja. – Ismeri el lehajtott fejjel, és remegő válla elárulja, mekkora súly nehezedik rá amiatt, hogy neki kell elénk állnia, és közölnie velünk a hírt. 

Igazából fogalmam sincs, mit kellene reagálnom, mit várnak el tőlem, vagy hogy egyáltalán mit akarok én. Raphael számomra egy idegen ember, de a tudat, hogy nincs többé, mégis fáj. Talán azért, mert attól függetlenül, hogy nem akart engem, tudtam, hogy valahol… van. Hogy él, lélegzik, létezik, és egyszer talán mégis eljön értem, és sokkal szebb lesz a világ. Állítólag léteznek még csodák.

- Sajnálom! – érintem meg óvatosan Jared vállát, aki meglepetten felpillant rám. – Milyen kapcsolatban álltál vele?

- A bátyám volt. Ő és Nolan ikertestvérek voltak, de már csak ketten maradtunk. Az öcsénk, Deo is Raphaellel volt. – A hangja ismét megremeg, de nem enged utat az érzelmeinek. A kezét a vállamra teszi, tekintetét mélyen az enyémbe fúrja. – Szükségünk van rád, Damiana!

- Rám? – meglepetésemben csak pislogni tudok. – Miért lenne szükségetek rám?

- Ha te nem állsz a falka élére, akkor mind elveszünk. Raphael volt az alfánk, és mindannyian csakis és kizárólag az ő örökösét fogadnánk el vezetőnknek.

- Falka? Alfák? – kissé eltávolodok Jared közeléből, kételkedve a mentális egészségében. – Szerintem könyvet tévesztettél. Ez itt a való világ, Jared.

Jared pislogás nélkül mered rám.

- Nora nem mondta el mi vagy. – Ez lényegében nem volt kérdés, így nem is válaszolok rá. Jared hangjában azonban még az előbbinél is több hitetlenkedés vegyül, megspékelve egy leheletnyi kétségbeeséssel. – Eltitkolta, hogy csak félig vagy ember.

- Ezt mások is megkérdőjelezték már, de azért egy vadidegentől ne haragudj meg, ha zokon esik! – sértődötten hátat akarnék fordítani Jarednek, de ő egy laza mozdulattal utánam nyúl, és visszapenderít maga elé. Hiába küzdök ellene, és ráncigálom a karomat, hogy elengedjen, a szorítása már szinte fájdalmasan szoros.

- Damiana,  mit gondolsz, mi az ott a fejed tetején? Jelmez kellék?!

- Mit tudom én, anyám biztos Csernobilban született! – Egy kisebbfajta pánikroham készül kitörni belőlem, mikor még mindig nem engedi el a karomat. – Engedj el, Jared! Ez fáj!

Úgy dobja el a kezem, mintha a bőröm megégette volna. Bűnbánóan nézi a vörös foltot a karomon, amit a szorítása okozott. Idegesen a hajába túr, immár sokadjára, mióta itt van. Gondolom, ez valami berögződése lehet, sokaknak van ez a szokásuk.

Jared idegesen, feszültséggel telve ereszkedik le ismét a székre, de én nem vagyok hajlandó leülni vele szemben. A testhelyzete annyira ugrásra kész, hogy képtelen lennék félelem nélkül szembenézni vele.

- Ne félj tőlem! – Hangja hiába csak suttogás, durva parancsoló él hallatszik ki belőle. És bár megszoktam a parancsolgatást, vannak helyzetek, amik éppen nem alkalmasak arra, hogy még egy kis egót beáldozzunk a közösbe.

- Ne adj rá okot!

- Sajnálom! – Bűntudattal teli tekintetét le se veszi a karomról. Talán éppen ezért lepődök meg annyira, mert semmi előjele nem volt, mikor két kezét a derekamra teszi, és ismét közel húz magához. Úgy öleli a derekamat, mint egy kisgyerek, aki vigasztalásra vágyik. Arcát a hasamhoz szorítja, ami különös módon nem ébreszt bennem zavart. Helyesnek tűnik átölelve tartani őt.

Az új érzéseket ízlelgetve túrok bele puha, mézszínű hajába, és óvatosan végigsimítok rajtuk. Apró, rekedt hang üti meg a fülem, de nem tudom hova tenni, így elhessegetem a gondolataim közül. Ismét Jared felé fordítom a figyelmem.

- Akkor te a rokonom vagy?

- Ühüm.

- A nagybátyám, ugye? És Nolan ugyan úgy néz ki, mint Raph… mint Apu, igaz?

- Igen, mint két tojás. – Hallom a hangján, hogy elmosolyodik, de nem lazít a szorításán. Ez az érintés azonban nem olyan, mint amikor a karomat szorította, ez sokkal… gyengédebb és bensőségesebb. Olyan érzés, mintha szükség lenne rám, és ez valahogy örömmel tölt el. 

És ha már a szükségnél tartunk…

- Miért mondtad, hogy szükségetek van rám?

- Mert így igaz.

- Ki az a „mi”?

- A falka. – felemeli a fejét, állát a hasamhoz dörgöli, és erősen emlékeztet egy simogatásért kuncsorgó kiscicára.

- Milyen falka?

- A te falkád, Damiana. Te vagy a vezetőnk, aki talán győzelemre visz minket, hogy ne kelljen másoknak is meghalniuk. Bárcsak soha ne kellene egy családhoz sem elmennem, hogy közöljem, a szerettük már soha nem lép be az ajtajukon… Mennyi megszakadt szív!

- Mik vagyunk mi, Jared? – suttogom halkan, pedig a lelkem mélyén már tudom a választ.  A hajába markolok, hogy felhívjam magamra a figyelmét. Hallani akarom, ahogy kimondja.

- Vérmacskák.