6. Fejezet: Édes vigasz

„3 negatív szó:

nincs

semmi

baj.”

/Fodor Ákos/

- Parancsolsz? – Meglepetésemben még sírni is elfelejtek, nem vagyok biztos abban, hogy azt hallottam, amit hallani véltem. Mert hát az ugye lehetetlen, nem igaz? Ugyan már, hiszen évek óta ismerem már Alexet, kizárt, hogy ne tűnt volna fel… valami!

- Be kell ismernem, nem először látok ehhez hasonló cukiságokat. – pöcköli meg a fülem, amitől ijedten összerezzenek. Nem szoktam hozzá ahhoz, hogy rajtam kívül bárki is hozzájuk ér. – Régóta figyellek már, Dami. A falka mindvégig ott volt mögötted, csak te sosem fordultál hátra.

- Te is… olyan vagy, mint én?

- Hát, bizonyos szempontból. – Zsebkendőt nyom a kezembe, és miközben óvatosan megtörlöm a szemem, ő megpróbálja elmagyarázni nekem azt, amit már én is sejtek. – Ugyan úgy, ahogy benned, úgy bennem sincs meg az átalakuláshoz szükséges gén. A kettőnk közötti különbség csak az, hogy én még átalakulni sem vagyok képes.

- Jared azt mondta, én vagyok az egyetlen félvér a falkában. – sandítok rá. Jared hazudott volna? – Akkor hogy lehetséges, hogy te sem vagy képes átváltozni?

- Nem csak a falkában, de az egész világon te vagy az egyetlen félvér, akiről tudunk. Nekem mindkét szülőm vérmacska, csupán olyan recesszív géneket hordoznak mindketten, ami megakadályozza, hogy átváltozzak. – vonja meg a vállát, ám a szeme árulkodik a hangja helyett is. Fájdalmat okoz neki, hogy ennyire különbözik a többiektől. Jobb pillanataimban valószínűleg megsajnálnám, és talán összeszednék annyi bátorságot, hogy megpróbáljak lelket önteni belé. De ez most a legkevésbé sem nevezhető jó pillanatnak. 

Évek óta tudja, hogy mi vagyok, látta, ahogy terrorizáltak az iskolában, és mégsem tett semmit, még csak meg sem próbált kapcsolatba lépni velem. Ezek után pedig még van képe a családom részének nevezni magát?!

- Dühös vagy. – motyogja tágra nyílt szemmel – Miért?

- Miért? – Eltátom a szám a kérdés hallatán. – Tudod Alex, amikor még azt hittem rólad, hogy nem vagy más, csak egy pletykás csitri, sokkal jobban kedveltelek, mint ebben a pillanatban. Komolyan nem érted, miért vagyok dühös? Azért, mert van képed a családom részének nevezni magad azok után, hogy évekig semmibe vettél!

- Nem tudtam, hogy közeledjek hozzád. – emeli fel a kezét védekezően, de én már túlságosan is belemelegedtem ahhoz, hogy itt abbahagyjam. – Megközelíthetetlennek tűntél, és én…

- Nagyszerű, ezt legalább már ismerem! – tettetett vidámsággal összecsapom a tenyerem. – Én vagyok a hibás azért, mert te gyáva vagy. Van még esetleg valami mondanivalód a számomra? Nincs? Kiváló!

Nem szándékozom megvárni, míg újabb idétlen kifogással áll elő, egyszerűen hátat fordítok neki, és a fák közé vetem magam. Fogalmam sincs, merre vezet az ösvény, amin elindulok, de a tudat, hogy egyre távolabb leszek a lánytól, akiben már épp kezdtem megbízni, éppen elég nekem. El sem hiszem, hogy egy pillanatig is bedőltem ennek a „tudom mi a magány” dumának. Hát honnan tudná, mikor ő a családjában nőtt fel? Az ÉN családomban, miközben nekem senkim nem volt?

Olyan eltökélten csörtetek előre, hogy észre sem veszem a földből kiálló gyökeret, egészen addig, amíg bele nem akad a lábam. Arccal előre az avarba esek, tenyeremmel próbálom tompítani a becsapódást. Apró, éles kis kövecskék sértik fel az érzékeny bőrt, de én ezzel mit sem törődve kuporgok egy fa tövében, mintha elbújhatnék a hatalmas törzse mögött. Leküzdöm a késztetést, hogy elnyúljak, és ott maradjak, amíg ez az egész rémálom véget nem ér, majd nem is törődve az iránnyal, tovább megyek. Mire egyet pislogok, már a Vörös Jáspis előtt állok, ami a késői időpont miatt éppen virágkorát éli. Gondolkodom azon, hogy bemegyek, és munkába állok, mint mindig, mikor nem akarok gondolkodni, de a főnök biztos, hogy azonnal hazaküldene. Ráadásul nincs rajtam a sapkám sem, csak a pulcsim rövidke kapucnija takarja a füleimet. 

Összébb húzom magamon a vékony pulóvert, de a hideg még így is a csontomig hatol.

- Mit keres egy fiatal lány ilyen későn egy bár előtt, ráadásul pulóverben? – Az ismerős mély hang mögülem szólal meg, pontosan abban a percben, hogy egy hatalmas, meleg szövetkabát borul a vállamra, és egy kéz vastagon bebugyolál vele. Lehajtom a fejem, hogy szemrevételezzem az elegáns ujjakat, amik megpihentek a karomon.

- Valahogy mindig te kapsz el, ha elesek, Basil.

- Hiszen nem is estél el.

- De igen – fordulok felé, de nem hátrálok el tőle, hiába visít bennem minden ösztön. – És elég nagyot.

Oldalra biccenti a fejét, mintha nem értené, amit mondok, de a szeme mindent elárul: pontosan tudja, hogy mire értettem. Némán kézen fog, és elvezet a bártól, egy közeli kis kávézóba, ahol minden tiltakozásom ellenére forró csokit és egy duplacsokis, karamellöntetes süteményt rendel nekem. Egy radiátorhoz közeli kis kétszemélyes, meghitt asztalkához vezet. Tudom, hogy ő is ugyanúgy észrevette a megvető pillantásokat, és az elharapott suttogásokat, amik minket kísértek, mégsem kér meg, hogy vegyem le a kapucnim. Lehet, hogy nincsenek nagy igényeim, de ezzel teljesen levesz a lábamról, de a csalódás tüskéje még túlságosan szúr ahhoz, hogy újra effajta „bizalmi játékba” kezdjek. 

Azt hiszem, ma tökéletesen kiderült, hogy mekkora hiba megbízni valakiben, aki állítólag csak jót akar.

- El akarod mondani, vagy csináljunk úgy, mintha csak egy hétköznapi pár lennénk, és semmiségekről legyen szó?

- Nem vagyok biztos benne, hogy egyáltalán beszélgetnünk kéne.

- Ez most fájt. – mosolyog rám magabiztosan. Talán azt hiszi, hogy viccelek? Úgy nézek én ki, mint aki olyan jó humorában van? – A végén még azt fogom hinni, hogy nem kedvelsz.

- Most viccen kívül, Basil. – csóválom meg a fejem. A pincérnő eközben kihozza a forrócsokit és a sütit, és leteszi Basil elé, aki, rá sem nézve a szempilláit rebegtető pincérnőre, elém csúsztatja. Végigmérem a lányt, aki még mindig mellettünk szobrozik, alkalomra várva, hogy szóba elegyedhessen a velem szemben ülő fiúval. Hosszú, feketére lakkozott karmaival a márványasztalon kopogtat, vékonyszálú barna haját pedig hátraveti, hogy felfedje az alatta rejtőző névtáblát, amin a Chloé név szerepel egy mosolygó babaarc kíséretében.

- Köszönjük – sandít fel rá Basil – de ennyi lesz.

- Flörtölni akart veled. – fonom az ujjaimat a bögre köré. Jéghideg ujjaimat mintha ezernyi tűvel szurkálnák, ahogy hozzáérek a forró pohárhoz, de ez legalább meggátol abban, hogy elmerengjek azon, miért is érzem magam nyomorultabbul ettől a kis közjátéktól.

- Tudom – vonja meg a vállát – de engem egyáltalán nem érdekel. Azt szeretném tudni, hogy miért vagy szomorú.

- Miből gondolod, hogy szomorú vagyok? – érdeklődöm nyeglén a szemébe sem nézve, miközben életem legnagyobb kamuja készül elhagyni a számat – Tökéletesen jól vagyok.

- Ne hazudj nekem, Damiana! Mondd azt, hogy nem akarsz róla beszélni, vagy azt, hogy még nem bízol bennem, de ne hazudj! – Megrovó tekintetétől az összes vér az arcomba tolul, és el sem hiszem, de tényleg elszégyellem magam. Annyira hozzászoktam már, hogy igazából senkit nem érdekel a válasz, hogy akaratlanul is hazugság jön ki a számon.

- Nem… nem szeretnék róla beszélni. – motyogom.

- Kóstold meg a sütit. – A hirtelen váltástól megzavarodva pislogok rá, de bamba képemmel mit sem törődve az orromra koppint a kis villával, majd egy falat süteményt a számhoz emel. – Na, mondd, hogy Á!

- Nem fogsz megetetni! – emelem fel a kezem védekezésképpen, de még végig sem mondhatom, az édes falat már a számban is van. Mennyei ízorgia robban a számban, a karamell, a tej- és étcsoki tökéletes ízharmóniája. Önkéntelenül is lehunyom a szemem, és élvezem az ízeket, annak a tudatában, hogy életemben most először és utoljára ízlelhetek ilyen finomságot. Soha nem fogok tudni megfizetni egy ilyen süteményt.

- Látom, ízlik. – Továbbra is csukott szemmel bólintok, majd mikor meghallom a villa csörömpölését, kinyitom a szám, Basil pedig újabb falattal lepjen meg. – Mikor ettél utoljára süteményt?

- Az az igazság, hogy még nem ettem. – Az a kevés kis édesség, amit megengedhettünk magunknak, az kimerült egy-két cukorkában, meg egy olcsó bolti csokiban. Még csak meg sem közelítik ezt a csodát.

- Akkor azt hiszem, ebből rendszert kell csinálni. – Kinyitom a szemem, hogy ránézhessek Basil arcára. Szemei nem tükröznek megvetést vagy szánalmat, szimplán csak színtiszta elhatározást. Leteszi maga elé az üres tányért (Nekem mindössze két falatnak tűnt, de pillanatok alatt befaltam az egészet) és a válaszomra várva mered rám.

- Nem hozhatsz el mindig sütizni! Ezt te sem gondolhatod komolyan.

- Már miért ne tehetném meg? – Olyan arrogánsan vonja fel a szemöldökét, hogy az már-már szinte komikus. Előrébb hajolok, hogy nyomatékosítsam a szavaimat, de közben vigyázok, hogy a kapucnim ne essen le.

- Miért tennéd meg?

- Mert meg akarom.

- Miért?

- Dami – nevet fel halkan – miért kellene megmagyaráznom, hogy miért akarlak elhozni egy cukrászdába? Nyilván azért, hogy jobban megismerjelek.

- Esküszöm, hogy nem értelek. – csóválom meg a fejem. Basil ismét felnevet, majd ő is közelebb hajol hozzám. Pirulva gondolok bele, hogyan is nézhetünk ki így, egymás felé hajolva, és nem csodálkoznék, ha valóban egy párnak néznének minket, főleg nem az után, hogy Basil a kezéből etetett. Pedig ő és én közel sem vagyunk egy kategóriába sorolhatók.

- Randevúk, Damiana. Azt szeretném, hogy többször is találkozzunk. – Az állam lényegében a padlón koppan, amint kimondja az r betűs szót. 

Azért legyünk őszinték: Nem vagyok egy csúcskategóriás lány, aki követi a trendet, meg nyolc kiló vakolatot kapar le magáról esténként, márpedig az olyan felsőosztálybeliek, mint Basil, az ilyen lányokra buknak. Mindig.

- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne. – Az önbizalmam amúgy is a béka feneke alatt csücsül, nem beszélve a családi teherről, ami szintén most zuhant a nyakamba. Az hiányzik a legkevésbé, hogy még egy tízpontos srác is lapátra tegyen.

- Van valakid? – szűkül össze a szeme. Problémákon kívül nincsen nekem semmim se…

- Nem erről van szó, csak… - Meg sem várja, hogy végigmondjam, feláll az asztaltól és a kezét nyújtja felém. A pénzt az üres tányér mellett hagyja, de direkt úgy fordul, hogy véletlenül se láthassam az összeget.

Kilépünk a kávézóból, és megállunk az üzlet előtt. Basil felé fordulok, hogy köszönetet mondjak, ám nem kapok rá lehetőséget.

- Damiana, már mindenhol kerestünk! – Jared fékez le mellettem, mögötte a kisírt szemű Alex liheg, mind a ketten olyan nyúzottnak tűnnek, mintha csak most futották volna le a maratonit. Felvont szemöldökkel, önkéntelenül is Basil mellé hátrálok. Vajon mit mond el rólam, hogy jobban megbízom egy idegen srácban, aki randira akar vinni, mint az állítólagos családomban? Bár az a szó, hogy bizalom, még mindkét érzéstől távol áll.

- Megtaláltatok.

- Haza kell menünk. – Alex megragadja a csuklómat, de egy fagyos pillantásomba kerül, és már el is enged. – Édesanyád már nagyon aggódik.

- Aha, nyilván. – Basil felé fordulok – Köszönöm a süteményt, és hogy… meghallgattál.

- Semmiség. – A kezemért nyúl, hosszú ujjait az enyémek köré főzi, és óvatosan, mégis valahogy olyan bizalmasan megszorítja. Ajkaim önkéntelenül is mosolyra húzódnak, de ezt ő már nem láthatja, mert elfordul, és épp az ellenkező irányba indul el. 

Csak ekkor esik le, hogy a kabátja még mindig nálam van.

- Várj! – nem törődve Jared felháborodott hördülésével Basil után szaladok. – Nálam van a kabátod.

- Jó helyen van. – mosolyog rám, ám szemében megvillan a huncutság. Egyszerűen tócsává olvadok tőle. – Mellesleg, holnap úgyis visszaadod.

- Igen? – kérdem megzavarodva. – De hát holnap dolgozok.

- Munka után meghívlak egy sütire. – Ujjával az orromra koppint, majd mint aki jól végezte dolgát hátat fordít nekem, és eltűnik a kereszteződésben. Döbbenten meredek utána, és csak lassan, nagyon lassan tudatosul bennem, hogy tulajdonképpen elérte azt, amit akart.

Holnap randizni fogok.