5. Fejezet: Mélypont

„Van az életben egy-egy pillanat,

Hogy nem várunk már semmit a világtól,

Leroskadunk bánat terhe alatt,

Szívünk mindenkit megátkozva vádol.

Míg porba hullva megsiratjuk,

Mi porba döntött - sok keserü álmunk,

Nincs egy szem, amely könnyet ejtsen,

Míg testet öltött fájdalmakká válunk.”

/Ady Endre/

A kezem megdermed Jared hajában, ujjaim görcsösen a hajába markolnak, de ő egy szisszenést sem hallat. Úgy érzem magam, mintha egy rossz, ZS kategóriás Fantasy könyvbe kerültem volna bele. Ilyenkor jön az a rész, mikor a hősnő erőtlenül elkezd tiltakozni, ugye? Hát akkor…

- Ki van zárva. – Lassan eltávolodom Jaredtől, és az utolsó pillanatig kételkedek benne, hogy elenged-e, ám végül mégis lehanyatlik a karja, és engedi, hogy elhátráljak előle. Sötét tekintete ismét az én pillantásomat keresi.

- Miért vagy képtelen hinni nekem?

- Mert őrültségeket mondasz, azért! – vágom rá kertelés nélkül. A félelmem csak olajat önt a dühömre. – Képzeld bele magad a helyzetembe, Jared! Idejön egy idegen férfi, aki azt állítja magáról, hogy a soha nem ismert apám édestestvére, majd közli velem, hogy félig vérmacska vagyok! Bocsássa meg nekem a világ, amiért kételkedni merészelek!

- Az isten szerelmére Damiana, hiszen macskafüleid vannak! – kiált rám Jared hitetlenkedve – Te is rájöhettél már, hogy ez nagyon nem normális dolog egy embernél. Anyád még csak meg sem említett bennünket? Soha nem kérdezted őt a füleidről?

Ami azt illeti, egyszer kérdeztem, még gyerekkoromban. Akkor kaptam életem első és egyetlen pofonját, és ezt nem csak képletesen értem. Emlékszem, ahogy hitetlenkedve, gyermeteg eszemmel még fel sem fogva azt, hogy mi történt, tapogattam az arcomat ott, ahol az ütés érte. Soha nem fogom elfelejteni a rettenetet anyám arcán, mintha benne is csak akkor tudatosult volna, hogy megütötte a tulajdon gyerekét.

- Nem, soha nem említett benneteket.

- Akkor milyen magyarázatot adott?

- Semmilyet – vonom meg a vállam – Csak annyit mondott, hogy mindig el kell rejtenem őket.

- És még csak kíváncsi sem vagy? – Ezzel megfogott. Mindig is tudni akartam, hogy ki, vagy mi vagyok valójában, de az évek alatt ez a tudni akarás egyre hátrébb és hátrébb szorult az életemben. A helyét pedig az a vágy vette át, hogy megtanuljak szeretni. Ezekben az időkben jöttek elő először az álmaim arról a férfiról, akire már azt mondhatom, hogy az enyém. Egy álomkép előtt nem kellett színlelnem, megjátszani azt, hogy az vagyok, aki tulajdonképpen soha nem lehetek.

Habozva bólintok egyet. Nem tudom, hogy akarom-e tudni ezt a történetet. Valahogy olyan érzésem van, hogy ha Jared bele kezd ebbe a történetbe, minden megváltozik. Utána már nincs visszaút.

- Vérmacskák vagyunk, Damiana.

- El lehetne úgy mesélni, hogy a vérmacska helyett mondjuk, kisvirágot mondasz? – borzongok meg – Hangosan kimondva ez valami iszonyatosan hátborzongató…

- Hát… - bizonytalanodik el Jared egy pillanatra. – Megpróbálhatom, de nem biztos, hogy érthető lesz.

- Én azért adnék egy esélyt a dolognak.

- Nos, rendben. Mi, kisvirágok viszonylag nagy csokrokban élünk, a csokron belül pedig családokat alkotunk. A hűség minden kisvirágot a maga csokrának a fő… - elgondolkodva ráncolja a szemöldökét – a fővirágához köti, így őrizzük meg az egységet. A csokor az első. Mái napig kutatjuk, hogy az első kisvirág hogyan nyílt ki, de sajnos eddig nem jártunk sok sikerrel.

- És ez olyan, mint a tévében? – kérdem bizonytalanul – Harapás, kiszőrösödés és társai?

- Ó nem, a név az megtévesztő. – Arcán felragyog az első mosoly azóta, hogy belekezdett a történetbe. – Nem változunk át teljes egészében, csak részleges átalakulásra vagyunk képesek.

- Mint például nekem a fülem.

- Igen – bólint – de mivel te félvér vagy, az első, akiről tudunk, nyilvánvalóan hiányzik belőled az átalakuláshoz szükséges gén. Az egyetlen, ami hozzánk köt téged, az a véred.

- Akkor miért pont kisvirág?

- Ez maradt ránk. Nagyjából lehetett érteni? – kissé bizonytalanul pillant rám, zavartan megvakarja a tarkóját. – Nem vagyok valami nagy botanikus, világéletemben szar voltam bioszból.

- Azt hiszem értem, de… mit takar az, hogy csokor?

- Falka. – vágja rá. – Mindig a falka az első, ezt meg kell jegyezned, ha vezetni akarsz bennünket. Most azonban jobb, ha megyek. Addig, amíg készen nem állsz, nekem kell irányítanom a falkát.

Végigsimít az arcomon, és anélkül sétál ki a lakásból, hogy még egyszer rám pillantana. Pedig akkor láthatná az arcomon a tagadás összes lehetséges formáját. A testi adottságaim rákényszerítenek arra, hogy elhiggyem ezt a lehetetlen történetet, de egy szóval sem állítottam, hogy részt akarok venni benne. Még hogy én irányítani? A saját életemet is képtelen vagyok a kezembe venni, nem hogy egy egész falkát irányítsak!

- Mit mondott neked Jared? – Összerezzenek anya hangjára. Nem is hallottam, hogy kijött a szobájából. Egyik kezemmel még mindig az asztal szélét markolva felé fordulok.

- Az igazat.

- Nem engedem, hogy elmenj hozzájuk! – Határozott parancsa úgy vág belém, mint egy élesre csiszolt kés. Megszoktam, hogy az ő utasításai szerint élek, ám ahogy egyre inkább tudatosul bennem, hogy eltitkolta a „családomat”, a dühöm egyre forróbb, szinte már belülről olvaszt fel.

- Miért nem mondtad el, mi vagyok?

- Nem volt szükség arra, hogy tudd.

- Nem volt szükség? – Még magamat is meglepve az asztalra csapok – Nem vagyok ember, Anya! Fel tudod fogni egyáltalán, hogy milyen érzés ez nekem? Az is lehet, hogy valahol, nem is olyan messze van egy családom!

- Én vagyok a családod.

- Nem, te a börtönőröm vagy! – Abban a pillanatban megbánom, hogy kicsúszott a számon, de előbb halok meg, mint hogy ezt hangosan is beismerjem. Szótlanul nézem, ahogy az anyám arca egy érzelmek nélküli maszkká változik, és tudom, hogy a jelen helyzetre egyetlen megoldás létezik. 

Anélkül, hogy egyetlen pillantást vetnék anya arcára, felkapom a táskám, és kilépek a sötét utcára. Automatikusan a Greenwich Park felé indulok, ott remélve egy kis nyugalmat ebben a késői órában. Jóval elmúlt este tíz óra, az utcák üresek és kihaltak, a látvány nem túl bizalomgerjesztő. Szorosabbra húzom magamon a dzsekimet, de a feltámadó, hideg széltől még ez sem véd meg. Kitörlöm a szememből a szél miatt felgyülemlett könnyeket, de legnagyobb döbbenetemre újabbak és újabbak gördülnek le az arcomon. Olyankor is, mikor nem fúj a szél.

Zsebkendő után kotorászok a zsebemben, de mit ad isten, mikor szükség van rá, egyetlen egy darabot sem találok. Szipogva törölgetem tovább a szemem, sűrűn pislogva próbálok gátat szabni az átkozottaknak.

Az egyetlen embernek, aki valaha is egy kicsit törődött velem, a szemébe vágtam, hogy ő nem a családom. Előrébb helyeztem egy vadidegent, aki azt állította, hogy ő megért engem. Soha nem gondoltam volna, hogy én tényleg ennyire naiv vagyok, hogy ennyire vágyom a megértésre. Pedig Anya az egyetlen, aki valaha is megértett. Neki sírtam kiskoromban, neki mondtam el, hogy mi bánt. A köztünk lévő törékeny kis bizalmat is én romboltam le, mikor megpróbáltam véget vetni az életemnek. Soha nem bocsájtotta meg nekem azt a napot. Neki kellett rám találnia, a mentőket kihívni, és szinte már erőszakkal rávenni, hogy maradjak vele. Sokan azt hihetik, hogy nem szeret engem. Most már én is így gondolom.

- Dami! – Mozdulatlanná dermedek, még a lélegzetem is visszatartom. Ismerős alak rajzolódik ki a sötétségben, egy fényesen vörös üstök kerül egyre közelebb. Alex aggódó zöld szemei fürkészve bámulják az arcomat, de fogalmam sincs, mi után kutathat. Eszembe jut a megvető tekintete, amivel ma reggel nézett rám. Mintha ezer éve lett volna!

- Mit csinálsz idekinn? – A hangom rekedt a visszafojtott érzelmektől, de nem merem megköszörülni a torkom, mert félek, hogy akkor minden előtörne belőlem. Nem akarom, hogy Alex szánalomból maradjon. Azt akarom, hogy azért maradjon, mert érdekli, mi van velem!

- Épp hozzátok indultam.

- Hozzánk? Alex, este tíz óra van! Mi van, ha megtámadnak, vagy valami?

- Igen? És akkor te mit keresel itt, mi? Ráadásul mindjárt szétfagysz! – Lerázza a válláról a vastag kabátot, és nem foglalkozva tiltakozásommal, a vállamra teríti.

Azt hiszem, ez a nagylelkű gesztus az, ami eltöri nálam azt a bizonyos mécsest. Csukladozó hang tör fel belőlem, de egy pillanatig fel sem fogom, hogy ezt a hangot én adom ki. Alex egy percig döbbenten mered rám, kezei megdermedtek a vállamon. Fogalmam sincs, hogy festhetek teljesen szétfagyva, vörösre sírt szemekkel és reszkető kezekkel. De van egy elképzelésem, ami elég helyesnek bizonyul, mihelyst Alex egy zsepit nyom a kezembe, és a legközelebbi padhoz vezet, és leültet rá. Nem ül le mellém, elém térdel a sáros, latyakos talajra.

- Koszos lesz a nadrágod. – szipogom a tenyerem mögül.

- Leszarom. – Ó, az a drága kultúra! – Mi a baj, Dami? Az, amit reggel mondtam? Ne foglalkozz velem, ha menstruálok, sokkal ingerlékenyebb leszek, mint általában, és hajlamos vagyok hülyeséget mondani, na meg…

- Alex, hallgass! – kiáltok fel, immár egy apró mosollyal az arcomon, de még mindig könnyekkel a szememben – Ez már sokkal több információ, mint amennyire egyébként szükségem van. Egyáltalán nem haragszom rád, teljesen igazad volt, de…

- Ha nem én, akkor ki bántott?

- Saját magam vagyok az életem megrontója. – nevetek fel keserűen. – Tudod, ma felkeresett a bácsikám, akit még soha nem láttam. Elég volt néhány szép szó, egy ígéret, és máris az anyám ellen fordultam. Az ellen, aki talán egy szemernyit is törődött velem, akit egy kicsit is érdekelt, hogy élek-e vagy halok. Ráadásul azt sem tudom, miért mondom ezt el neked, mikor te sem tartasz többre a véres rongynál.

- Ez nem igaz! – kiált fel felháborodva – Ha nem tartanálak semmire sem, akkor nem érdekelne az, ahogy magadat bántod, vagy hogy egyáltalán nem engedsz meg magadnak egy cseppnyi méltóságot sem! Igenis egy nagyon értékes lány vagy, és csak egy hülye nem veszi észre, hogy több van benned, mint amennyit mutatsz.

- És mi van, ha te nem az igazságot látod? – kérdem lehajtott fejjel, a zsebkendőt gyűrögetve – Ha azt látod, amit én láttatni akarok? Alex, már képtelen vagyok számon tartani, hogy ki hogyan ismert meg.

- Viszont én vagyok az egyetlen olyan ember, aki látott téged kiborulni, nem? Én és édesanyád. Nem tartom valószínűnek, hogy bárki is azt akarná, hogy ilyen kiszolgáltatottnak lássák, mint amilyen vagy. Én pedig örülök, hogy megbízol bennem annyira, hogy ezt az arcod mutasd előttem.

- A bizalmat ki kell érdemelni. – Ezt mindig Anya mondta nekem, még kisebb koromban.

- Én pedig azon vagyok, hogy kiérdemeljem. – mosolyog rám Alex. – Említettél egy ismeretlen nagybácsit, ugye?

- Igen. Jarednek hívják, és az édesapám testvére. Őt sem ismertem soha.

- Jared bácsi kifejezetten jó fej, de mióta átvette Raphael helyét a falkában, mintha kicserélték volna. A kedves, mindig rosszcsont férfi már sehol sincs. – Döbbenten meredek rá, és csak akkor veszem észre, hogy még a lélegzetemet is visszatartottam, mikor égni kezd a tüdőm.

- Ismered a családomat?

- Én is a családod tagja vagyok, Damiana. – Simít végig egyetlen ujjával a macskafüleimen. Döbbenten kapok oda, felelőtlenségem miatt intenzív rémület lesz rajtam úrrá. Az ujjaim csak a puha hajfürtöket tapintják, valamit a kis pamacsokat a fülem tetején.

Nincs rajtam a sapkám.