7. Fejezet: Tartozni valakihez

„Nem akarok egyedül aludni, egyedül lélegezni, egyedül alkotni, egyedül létezni, egyedül érezni. Aki kell, az az erejével és a gyengeségeivel együtt kell. A lélegzetvételével akarok összeolvadni. Az örökkévalóságig. Hogy többé ne engedjen el. Ez a nyugalom érzése. Teljességre vágyom.”

/Tisza Kata/

Mióta az eszemet tudom tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok normális, ennél fogva soha nem számíthatok egy normális életre sem. Most mégis én vagyok az, aki teljesen szokványosan gyomorideget kap egy szokványos randi miatt, amire egy egyáltalán nem szokványos fiú hívott el, szintén nem szokványos körülmények között. Valami olyasmit akarok, amiben nem tűnök úgy, mintha megjátszanám magam, de ha csak ez az egyetlen szempontom, akkor úgy néznék ki az első randimon, mint egy hajléktalan tini suhanc. Szeretnék olyan lánynak tűnni, aki elég magabiztos ahhoz, hogy egy bőven felsőbbrendű pasival mutatkozzon.

Na meg persze szükségem van egy olyan ruhára, amiben ki tudok szökni itthonról. A kilincset sajnálatos okból nem vehetem igénybe, ugyanis drága szülőanyám elkobozta a kulcsot, és volt kedves rám zárni az ajtómat. Tegnap éjszaka, miután Alex és Jared hazarángattak, elég heves vita robbant ki arról, hogy hova mehetek, és mit csinálhatok, meg mik a kötelességeim. Senkinek nem tetszett, mikor felvilágosítottam őket arról, hogy nekem nincsen semmiféle kötelezettségem, ennél fogva kötelezettségérzetem sincs. Egyöntetű volt részükről a döntés, hogy távol kell tartanom magam Basiltől. Azt akarták, hogy egy olyan család élére álljak, akik semmi mást nem adtak nekem, csak kötelezettségeket, a saját fájdalmuk súlyát az én gyenge vállamra dobták át. Nem mutattak szeretetet az irányomba, pusztán csak elvárták, hogy az életemet a sajátjuk elé helyezzem. Ez egy alfa dolga. Hát tudják mit? Kinyalhatják.

Olyan halkan, ahogy csak tudom, kitárom a szobám ablakát, és fellendülök a párkányra. Lenézek az előttem tátongó mélységre, majd magamban elszámolok tízig. Azelőtt ugrom le, hogy meggondolhatnám magam, és megkapaszkodom a hatalmas tölgyfa egyik kiálló, vastag ágában. Macskaszerű kecsességgel mászok egyre lejjebb és lejjebb, míg végül a lábam már a betont éri. Tény, hogy nem csak hátránya van ennek a… nos, nem emberlétnek. Még ha én szívesebben gondolom is magam annak.

Hátamra veszem a hátizsákomat, és elindulok a bár felé, miközben egy halk imát morzsolok el magamban, hogy munkaidő végéig senkinek ne tűnkön fel otthon a hiányom. Általában a kutyát sem érdeklem, és életemben először remélem, hogy ez egy darabig még így is marad, különben lőttek a Basillel töltött időnek. Mire odaérek, a Vörös Jáspis tele van ünneplő, ittas vendégekkel, akik egy fél fokkal józanabb, szerényen mosolygó férfit ünnepelnek. Meglepett tekintettel sétálok oda Samhez.

- Mi ez a nagy dínomdánom?

- Váratlanul jött legénybúcsú. – sóhajt fáradtan, és ideadja a köpenyt, ami eddig őt díszítette. – Vedd át a helyem a pultnál, kérlek! Senki nincs a konyhában, a kaja pedig elfogyott, és ha ezt a főnökék megneszelik, kirobban a háború.

- Persze, menj csak! – Bár ráz a hideg a sok, alkoholtól kábult pillantástól, arcomra mosolyt erőltetek, és magamra kötöm a kötényt, ami most mintha mázsákkal lenne súlyosabb, mint a legutóbbi alkalommal. A részeg férfiak folyamatosan jönnek a pulthoz utánpótlásért, és egyre többször próbálnak utánam nyúlni a pult mögé, ami elválaszt tőlük. Mindannyiszor sikerül elhajolnom egy-egy ilyen érintés elől, de a mosolyt egyre nehezebb fenn tartani. Taszítanak a részeg emberek, ami elég ironikus azt nézve, hogy lényegében egy kocsmában vagyok felszolgáló. Az óra istentelenül nehezen üti el az este hét órát, én meg úgy rontok be az öltözőbe, mint egy félőrült. A műszakváltó kolléganőm riadtan pillant ki a hátam mögött, majd egy beletörődő sóhajtással kilép az ajtón. Érkezését üdvrivalgással ünneplik, mintha a kedvenc focicsapatuk nyert volna VB-n. Szerencsétlen, vagy ennyi erővel a szerencsés vőlegényről már teljesen elfeledkeztek. 

Egy pillanatig habozok, hogy átvegyem-e a magammal hozott ruhát. Talán életemben először nem kellene megjátszanom magamat. Talán most az egyszer lehetnék az, aki vagyok, nem pedig az, aki szeretnék lenni. Erre a röpke pár órára elhitethetném magammal, hogy rendben vagyok így is. Hogy kellek valakinek.

Új elhatározással dobom a táskát a szekrénybe, magamon hagyva térdnél szakadt fekete farmeromat, és a már jobb napokat is látott vajszínű kasmírpulcsimat, és a szürke, kötött sapkámat a fejemre húzva, kiosonok a vészkijáraton. Magamhoz szorítom Basil barna szövetkabátját, összehúzva magam próbálok beolvadni a kinti tömegbe. Nem akarom, hogy Alex vagy Jared itt találjanak, pedig nyilván már észrevették a hiányomat. Vagyis inkább azt, hogy nem vagyok ott, ahová ők parancsoltak.

- Ha elbújni tervezel előlem, akkor rosszul csinálod. – A meleg lehelet a fülemnél úgy meglep, hogy egy pillanatra mozdulatlanná dermedek, majd egy éles visítással hátralendítem a kezem. Mély férfinevetés csendül, és egy erős kéz kulcsolódik a csuklómra. Basil fakózöld szemében vidámság csillog, ajkai mosolyra húzódnak.

- Megijesztettél. – nyögök fel megkönnyebbülten. – Azt hittem, hogy Jared az.

- Az a tagbaszakadt arc tegnapról? – kérdi Basil felvont szemöldökkel, és szép mosolya megfakul egy kissé. – Nem akart elengedni velem?

- A legkevésbé sem érdekel, ki mit akar. – vonom meg a vállam nemtörődömséget mímelve, de eközben észrevétlenül terelem a fiút pontosan az ellenkező irányba. Nincs szükségem arra, hogy kettesben találjanak minket, és nem vagyok hajlandó Basilt is magammal rántani a trutymóba.

- Én azt akartam, hogy itt legyél. Ez se érdekel? – Felsandítok az arcára, és valamiért biztos vagyok benne, hogy éppen roppantul jól szórakozik. Az én szám sarka is felfelé görbül, de nem akarom még jobban felbíztatni. Egyből lelohad rólam a mosoly. Nekünk mindössze ez a kis idő jut, amit most együtt tölthetünk. Ugyan, mennyi ideig tudnám eltitkolni előle a füleimet?

- Visszahoztam a kabátodat.

- Most akár azt is hihetném, hogy csak emiatt jöttél.

- Mi miatt jöttem volna még? – tettetem az értetlent, ártatlanul felpislogva rá. – A te nagyszerű társaságod miatt?

- Például. – bólint nevetve, és a kabátért nyúl, de ahelyett, hogy felvenné, ismét a vállamra teríti. Meglepetten felbámulok rá, és kérdőn megragadom a kabát ujját. – Vékony a dzsekid, és kivillan a derekad. Meg fogsz fázni.

- Más bezzeg örül, ha villantanék. – Bár az orrom alatt ezt motyogom, élvezem a meleget, amit a kabát nyújt. Nekem csak egy őszi, átmeneti dzsekim van, nem volt pénzünk arra, hogy új kabátot vegyünk nekem.

- Én nem más vagyok.

- Nem – mosolygok rá – tényleg nem más vagy.

Sokáig sétálgatunk csak némán, észrevétlennek hitt pillantásokat vetve a másikra. Mind a ketten tudjuk, hogy arra várunk, mikor szólal meg a másik, de én nyilván profibb vagyok a hallgatásban, mert Basil az, aki először felsóhajt.

- Nem vagy gyakorlott a kínos csend elűzésében, ugye?

- Megtöröm a csendet, ha kínos. – vonom meg a vállam. Mellettünk egy enyhén ittas, bohókás párocska sétál el viháncolva, szorosan egymáshoz bújva. Önkéntelenül is utánuk fordulok, tekintetem összefűzött ujjaikra vándorol. Az emberek így fejezik ki azt, hogy egymáshoz tartoznak? Vajon lesz valaha olyan, aki az én kezemet akarja így fogni?

- Figyelsz? – Basil hangja ránt vissza a jelenbe, riadtan összerezzenek az érintése miatt. Egyik ujjával az állam alá nyúl, és maga felé fordítja az arcomat. Tekintete aggodalmas, és ez újból felolvaszt bennem valamit.

- Figyelj, ha tényleg ekkora a baj, akkor hazavihetlek.

- Nem akarom, hogy ők szabályozzák az életemet. – Fogalmam sincs, ezt miért mondtam, egyszerűen csak kiszaladt a számon, mielőtt kontrolálni tudhattam volna a gondolataimat. – Vagyis… még nem szeretnék hazamenni.

- Ilyen szigorúak a szüleid? – kérdi Basil felvont szemöldökkel.

- Az anyámmal élek, és nemrég köszönt be Jared bácsikám. – vonom meg a vállam, kikerülve a kérdést. – Az apám nemrég halt meg, de igazából még sosem láttam. Elment, mielőtt megszülettem.

- Sajnálom! Nem akartam ilyen szomorú témát felhozni.

- Én sem akartam hangulatromboló lenni. – nevetek fel halkan. Összébb húzom magamon a kabátot, szinte már beleburkolózom a melegébe. 

Eszembe jut az egyik álmom, amiben Basilt láttam. Ott nem a kabát, hanem a karjai melegébe bújtam, és mindig azt éreztem, otthon vagyok, haza érkeztem. Lesandítok a kezére, de nem merek érte nyúlni. Az túl rámenős lenne.

- Még mindig fázol? – Rajtakapottan kapom fel a fejem Basil arcára, de ő csak mosolyog. – Kérsz egy forró csokit?

- Mhm – Csak ennyire futja, a tekintetem vissza-vissza vándorol hosszú, kecses ujjaira. Elképzelem, ahogy azok az ujjak összefonódnak az enyémekkel, hogy hatalmas keze az enyémért nyúl. Ökölbe kell szorítanom a kezem, hogy ne érintsem meg. Nem akarom, hogy nyomulósnak higgyen. Tenyerét alig érintve a derekamhoz, egy kis fabódéhoz vezet. Bájos mosollyal az arcán kikéri az idős hölgytől a forró csokit, és egy forró teát üresen. Nevet azon, ahogy az arcom fintorba rándul, és megpróbál rábeszélni arra, hogy megkóstoljam. Hevesen tiltakozva kortyolgatom a saját italomat, de addig-addig győzköd, míg végül beadom a derekamat, és a poharába kortyolok.

- Fúj! – Azonnal a csokimhoz fordulok segítségért, hogy az édessége elnyomja azt a gusztustalan ízt a számban. – Ez akkor is forró víz.

- Az eszed tokja, az a forró víz. – Mindkettőnk poharát kidobja a legközelebbi kukába, és tovább bolyongunk cél nélkül. 

Fogalmam sincs mennyi idő telhetett el azóta, hogy kiszöktem otthonról, de valószínűleg már égre-földre keresnek, és rövid időn belül meg is találhatnak. Talán már csak pár percünk maradt Basillel. Újra lepillantok a kezére, és bár a csábítás még mindig óriási, bátorságom egy szemernyivel sem lett több.

- Tudod – sóhajt fel lemondóan – a tekintetedből azt szűröm le, hogy nemsokára haza kell menned, úgyhogy ha nem haragszol, én nem várok tovább.

Értetlenül pislogok rá, fogalmam sincs, miről beszél. 

Egészen addig, míg meg nem fogja a kezem, és összefűzi az ujjainkat. 

A szívem hatalmasat dobban, majd megáll egy pillanatra, hogy aztán őrült iramban pótolja a lemaradást. Az összes vér az arcomba szalad, mikor felnézek Basil arcába.

- Észrevetted.

- Mert én figyelek rád. – mosolyog rám gyengéden. Fogalma sincs arról, hogy ez a négy szó milyen sokat jelent nekem. Alig ismerem, még csak ma töltöttünk huzamosabb időt együtt, és mégis úgy érzem, ő már tudja azt, amit én nem. Ő már tudja, ki vagyok. Tudom, hogy hamis illúziókba kergetem önmagam, és ennek csúnya pofára esés lesz a vége, de nem akarom, hogy ez az egész csak ebből a pillanatból álljon. Több ilyen percet akarok vele. Azért, mert ő figyel rám.

- Miért?

- Mit miért? – A kezemnél fogja közelebb húz magához.

- Miért figyelsz rám? – Nem akarom, hogy összetörje a kis hazugságaimat, amikkel önmagamat ámítom, mégis hallanom kell a válaszát. Valamiért úgy érzem, hogy kulcsfontosságú az, amit érez. Előrébbvaló, mint az én érzéseim.

- Mert úgy érzem, ismerlek. – Elakad a lélegzetem, amitől ő is megfeszül, és idegesen felnevet. – Tudom, ez nagyon nyálasan hangzik, de olyan, mintha pontosan tudnám, mire van szükséged.

Talán másnak valóban nyálas lenne, de nekem… nekem egy világot jelent, mást, mint amiben felnőttem. A szabad kezemmel belekapaszkodom vastag pulóverébe, és lehúzom magamhoz. A meglepetéstől szólni sem tud, kíváncsian hagyja, hogy magamhoz vonjam. Óvatos, szinte már félős csókot nyomok a szája sarkára, és abba az egy szűzies pusziba próbálom belesűríteni minden érzelmemet. Azokat, amiket Basil hozott el a számomra.

- Köszönöm, Basil!