1. Fejezet: Egy nap

„Hazudni rossz, legalábbis ezt tanítják, állandóan, születésünktől: az őszinteség a legjobb út, az igazság felszabadít, a hazug ember és a sánta kutya esete, meg hasonlók. De sajnos néha muszáj hazudni. Azért hazudunk magunknak, mert az igazság nagyon fáj. Mindegy, mennyire próbáljuk tagadni, nem észrevenni, a hazugságok végül szertefoszlanak, akár tetszik, akár nem. De tudják, mitől igaz az igazság? Hogy fáj. Ezért hazudunk.”

/Grace klinika c. film/

Mikor felnyitom a szemem, az alvástól elködösült tudatomig alig jut el pár létfontosságú információ. Gondolok itt például arra, hogy nem kapok levegőt a fejemre húzott takarótól, vagy, hogy sürgősen kezdeni kellene valamit a leheletemmel, mert a szájszagommal valószínűleg vallatni lehetne. Ám az álmot mégis az veri ki a szememből, hogy süt a nap. Márpedig ha süt a nap, akkor nekem sürgősen össze kell kapnom magam, különben megint elkések. A francba!

Rekordidő alatt dobom le a földre a takarót, ám úgy magam köré tekertem, hogy vele együtt esek én is. Nyomdafestéket nem tűrő káromkodások közepette rohanok a fürdőszobába, épp hogy csak felmelegszik a víz, mikor a tus alá ugrok. Végigeresztem magamon a vizet, aztán magamra kapva az első kezembe akadó ruhadarabokat, megpróbálok emberi kinézetet varázsolni magamra. Hosszú, derékig érő, teljesen összekócolódott hajamat tantaluszi kínok közepette kifésülöm, és egy óriási kontyba fogom a fejem tetején. Felveszek egy fekete ujjatlan toppot, és a terepmintás farmeremet, majd a biztonság kedvéért még egy baseball sapkát is a fejemre húzok. 

Kilépek a szobámból, és a konyhában megállok anya előtt, hogy rendesen meg tudja nézni az ancúgomat. Helytelenítően ráncolja a szemöldökét, és bár szívesem mondanám, hogy ez a ruházatomnak szól, de a rosszallás tárgy tulajdonképpen én magam vagyok. És hiába kínos ez nekem, a szemlét soha nem úszom meg, hiába próbáltam sokszor elmenekülni. Anyámnak sasszeme van.

- Minek a sapka? – ráncolja össze a szemöldökét. Megadóan leemelem a fejemről, hogy lássa, sajna a konty nem takar el mindent, amit el kellene. Jóváhagyóan hümmög egyet, és reggelizni parancsol.

- Anya, el fogok…

- Azt mondtam, reggeli! – Nem emeli meg a hangját, még csak felém sem pillant, mégis összerezzenve helyet foglalok az asztalnál, és türelmesen várom, hogy elém tegye a szokásos lekváros pirítóst, a narancslevet, és a többi gyümölcsöt. 

Mindeközben pedig újra és újra végigjátszom az álmomat. Visszagondolok azokra a meleg kezekre, amik az arcomat simogatták, a széles mellkasra, amire vigaszt keresve az arcomat fektettem, és arra a gyönyörű, fakózöld pillantásra, ami nem csak nézett, de látott is. Tényleg engem látott, nem pedig azt, akit imitálok. Egy halvány mása önmagamnak.

- Egyél, Damiana! – Felpislogok anya szigorú arcára, és engedelmesen enni kezdem a pirítósomat. Próbálom gyorsan megrágni a falatokat, de nem merem megkockáztatni, hogy anya megint lehurrogjon. Mániája, hogy egy hölgy viselkedjen hölgy módjára. Még ha csak egy egyszerű pirítósról is van szó. A pirítóst leöblítem egy korty narancslével, és amilyen kifinomultan csak tudom, megtörlöm a számat. Lassú mozdulatokkal állok fel az asztaltól, és magamban már egy hihető kifogás után kutatok, amivel majd a késést megmagyarázom. Ma van az év első napja, és máris magyarázkodnom kell. Helló, új én!

- Köszönöm a reggelit!

- Időben legyél itthon! – Mert egy hölgy sosem késik, ugyebár. 

Mikor végre kiszabadulok apró kis lakásunkból, úgy érzem, újra kapok levegőt. Anya akár egy katonai kiképzőnek is beválna, és sokért nem adnám, ha nem rajtam gyakorolna. De sajnos nehezen fogadja el, hogy Greenwich elitjei kivetették maguk közül. Egy nem kívánt terhesség kifejezetten károsan hatott a jó hírére, főleg úgy, hogy a gyerek apja eltűnt abban a pillanatban, hogy megtudta, anya teherbe esett velem. Így lettem én egy házasságon kívüli gyerek, és a gimiben ezt mindenki tudja. Tulajdonképpen az a középső nevem, hogy „apátlan lúzer”. Hivatalosan persze csak a „genetikai hulladék” után. De az élet szép, a kedvem jó, nincs is ehhez fogható! 

Rohanvást átvágok a Greenwich Parkon, de félúton megtorpanok, és lihegve az órámra nézek. Az első óra már úgyis vagy tizenöt perce tart, még tíz perc, még odaérek. Akkor már mindegy is lenne, ha kihagynám. Tudva azt, hogy tulajdonképpen csak magamat győzködöm, leülök egy szimpatikus padra, és a tenyerembe temetem az arcom. Annyira elegem van már ebből az állandó megfelelési kényszerből! Lassan már azt sem tudom számon követni, hogy kinek mit hazudtam, vagy kinek milyen arcomat mutattam. Van egyáltalán ezen a nyomorult világon akárki, aki el tudna engem fogadni úgy is, hogy nem játszom meg magam?

Az agyam, mintha csak válaszolni akarna a saját magamnak feltett kérdésre, azonnal intézkedik, és lelki szemeim előtt újra az a férfi jelenik meg, az álmaimból. Hónapok óta álmodok ezzel a férfival. Különböző a helyszín, az időpont, de ez a férfi… ő mindig itt van velem. Minden éjszaka visszatér, akármit is teszek, mondok, vagy gondolok. Őrültésgnek hangzik, de úgy érzem, hogy ha valóban létezne, akkor ő elfogadna engem. És milyen ironikus, egy álombéli alak az, aki miatt a legjobban meg akarok változni, és nem akarok önmagam lenni. Normális szeretnék lenni, normális élettel, normális barátokkal, normális gondolatokkal. Nos, ebből nekem semmi nincs meg. Nincs normális életem, barátom nem hogy normális, de semmilyen nincs, a gondolataim meg hát mindennek mondhatóak, csak normálisnak nem.

Sóhajtva felállok a padról, és immár komótosan lépkedve haladok a gimi felé. Semmi kedvem azokhoz a normálatlan, magukat Mindenhatónak képzelő ficsúrok közé bekerülni. Az iskolánkat két részre osztották, hivatalosan az egyik neve Állami, a másik pedig a Speciális részleg. A diákok között csak Lepratanyaként és Elitként vannak emlegetve. Nos, én a Lepratanyán is kiközösítettnek számítok, láthatatlanabb a láthatatlannál. És én ezzel tökéletesen meg vagyok elégedve, mert ha valaki felfigyel rám, annak beláthatatlan következményei lehetnek.

- Dami? – Meglepetten megtorpanok, és az ellenkező irányba fordítom a fejem. Mögöttem egy ismerős vörös üstök tűnik fel, nekem pedig ösztönösen mosolyra húzódik a szám. Anya mindig azt mondta nekem, hogy soha ne legyek udvariatlan, még ha a pokolba kívánom is az illetőt, akkor sem. A neveltetésem átka…

- Szia, Alex! – Alex Ossen az egyik osztálytársam, együtt járunk angol irodalomra, spanyolra és fizikára is. Tulajdonképpen akárhová megyek, belé botlok, ami azért nem szerencsés, mert nem ismerek pletykásabb személyt Alexnél. És ha ráakad az emberre, akkor olyan, mint egy pióca. Lehetetlen levakarni. 

Mikor mellém ér kifújja magát, és azzal a levakarhatatlan, idegesítő vigyorával rám mered. Őszintén szólva, ez a tébolyodott tekintet egy kissé ijesztő.

- Hogy telt a nyári szünet? – kérdi kíváncsian. Ha most arra számít, hogy majd pletyizgetünk, és én elárulom neki, hogy a nyáron lefeküdtem XY-al, akkor most oltári tévedésben van. Komolyan azt hiszi, hogy nem tudom, ki terjesztette rólam anno, hogy kemény drogos vagyok? Hahh, és még hülyének is néz.

- Unalmasan. Végig otthon ültem, és filmeket néztem. – válaszolom mosolyogva. Na, ebből hozzál ki egy szaftos kis sztorit! A tekintetében tisztán látszik a csalódottság, de hamar túlteszi magát az információ hiányon, a saját nyaráról kezd el mesélni, hogy merre járt, kivel, és mi célból. Az udvariasság azt követelte tőlem, hogy mosolyogva bólogassak, pedig a legkevésbé sem érdekel a nyári semmittevése. 

Igazából rejtély számomra, hogy miért is jött ide hozzám, mikor mind a ketten tudjuk, hogy amint a suli közelébe érünk, úgy fog tenni, mintha nem is ismerne. Mindenki ezt teszi. Nyílván szeretett volna egy jó kis pletykaalapot, mert ahogy az élménybeszámolóját hallgatom, a nyáron nem volt alkalma szerezni egyet.

- Hát, örülök, hogy összefutottunk! – mosolyog rám erőltetetten, és már be is száguld a gimi épületébe. Ahogy mondtam, senki nem akarja, hogy velem lássák egy légtérben. Az ugyanúgy célponttá tenné őt is, mint engem. Nagy sóhajjal lépek be az osztályterembe, ahol azonnal eltalál egy alufólia galacsin. Ijedten kapok a sapkám után, ami majdnem lerepül a fejemről, majd miután megigazítom, szúrós pillantást vetek a terem hátuljába. 

A slepp, ahogy én nevezem az osztály „nagymenőit”, most is röhögve mutogatnak az irányomba, de már régen hozzászoktam. Leülök az egyik üresen maradt padhoz, és kibámulok az ablakon. Zavartalanul nézem a diákoktól nyüzsgő udvart, egészen addig, míg egy árnyék nem vetül felém. Érdeklődve fordulok el az ablaktól, ám kíváncsiságomat hamar meg is bánom.

- Már megint zsíros a hajad? Vagy már kopaszodsz is? – mosolyog rám tettetett vidámsággal Megan Woo, és csak hogy mindenki rá, és az én megaláztatásomra figyeljen, egy látványos mozdulattal hátradobja fekete haját a válla felett.

- Megan, úgy látom, ma is sziporkázol.

- Te most visszabeszéltél nekem? – hökken meg.

- Nem – csóválom a fejem – Folytasd csak!

- Elszemtelenedtél a nyárom, Sherrard! Majd én megtanítom neked, hogy…

- Köszönjük, Ms. Woo! – vág közbe a tanár, aki legalább öt perce benn van már a terembe, és csak arra vár, hogy Megan befogja azt a kollagénezett száját, és leüljön a helyére. Vet felém egy utolsó, szúrós pillantást, amire én a legszebb mosolyommal válaszolok, aztán dívát játszva a helyére vonul.

Ismét kipillantok az ablakon, és próbálok nem törődni azzal, hogy pontosan ez az, amit vártam a mai naptól. Tulajdonképpen ez az életem. Meghunyászkodás, megaláztatások sora csak azért, mert más vagyok, mint a többiek. Szórakozottan végigsimítok a csuklómat borító hegeken, ám észbe kapva azonnal visszacsúsztatom a bőrkarkötőt, ami eddig takarta azokat. Talán sokak szerint gyenge voltam akkor, mikor ezeket a sebeket ejtettem magamon, de Anyán kívül senki nem tudja, hogy nem azért akartam, hogy vége legyen ennek az egésznek, mert piszkálnak az iskolában. Istenem, bárcsak az lenne a legnagyobb gondom!

De Anya tudja az igazságot, mégsem bocsájtott meg nekem azóta se. A sebhelyek előtt úgy viselkedett velem, mintha jelentenék valamit. Nem sokat, de törődött velem. Ám azután, hogy felépültem, minden megváltozott. Azóta úgy élünk egymással, mint két idegen, vagy mint fogoly és börtönőr.

- Tanár úr! – lóbálja meg a kezét Megan vinnyogva.

- Igen, Ms. Woo?

- Azt hittem, hogy az épületben tilos a sapka viselete. – mosolyog rám gonoszul. A tanár felém fordul, és int, hogy vegyem le a sapkám. A mosdóban ugyan megigazítottam a kontyomat, hogy biztosan tartson, mégis remegő kézzel veszem le a baseball sapkát a fejemről. Azonnal elönt a bizonytalanság, és a védtelenség érzése, ám mivel senki nem sikolt fel, úgy veszem, hogy a hajam takarja azt, amit takarnia kell. Megan félhangosan összenevet idióta sleppjével, és egy papírgalacsint hajítanak felém. Reflexből elkapom, és széthajtogatom. Ez áll benne:

„Láttuk a sebhelyeket. Legközelebb jobban próbálkozz!”

Összegyűröm a galacsint, és jelzésértékűen a számba veszem, megrágom, és lenyelem. Nagyjából ennyire érdekel a véleményük. Nem törődve döbbent pillantásukkal, ismét kibámulok az ablakon, a tanár unalmas monológja a polgárháborúról még csak el sem jut hozzám.

Minden egyes napom így telik. Reggel késve beérek, egész nap bámulok ki az ablakon, majd azon imádkozom, hogy minél hamarabb megszólaljon a nap végét jelző csengő. Az iskolából a munkahelyemre megyek, ahol részmunkaidőben vagyok kézilány. Keveset fizet, de muszáj dolgoznom, hogy kifizessük a lakbért, és hogy enni is tudjunk. A munkahelyemen felerőszakolok magamra egy mosolyt, vidáman beszélgetek mindenkivel, aki csak az utamba kerül.

Ez vagyok én. Egy tömény hazugság. Csak az a baj, hogy már én sem ismerem az igazságot. Nem tudom, ki vagy mi vagyok, hogy mi célból vagyok itt. Kétlem, hogy lenne bárki, aki tudná ezekre a választ. Hazafelé menet azon gondolkodom, hogy minden önsegítő könyvben, amit olvastam, az áll, hogy el kell fogadnunk önmagunkat, meg kell harcolnunk a sikerért, és ismerjük meg azt, aki bennünk lakozik. Nem is érdekel.

Egyedül arra vágyom, hogy lefeküdjek aludni. Mert csak akkor nem vagyok egyedül, mikor álmodok. Tudom, hogy az álombéli férfi támogat, szeret és védelmez. Jó érzés, hogy van, aki megvédjen, még ha csak álmomban is. Ezekből az álmokból merítem az erőt ahhoz, hogy tovább játsszam a rám szabott szerepem.